Vajda az övéi között
Ezek az újságkivágatokból összeszerelt kompozíciók ugyan korántsem lényegtelenek, legalább azon a színvonalon születtek, mint európai és magyar kortársaik, közük van az életmű alakulásához, csak éppen mozihíradó-aktivitásukkal, fényképkonkrétságukkal hajlamosak elfedni amazt. A tömör, feszes mesteréletművet, amely a halkság erős szavával és a látomások valóságával beszél apokaliptikus világokról.
Az újjárendezett kiállítás tömör, jól tagolt és szellemmel teli. Lemondván a monográfusi pedantériáról, azaz mellőzve tanulóéveket és zsengéket, lehetővé teszi egy pálya lényegének és tragikus ívének élményszerű megismerését. Kezdi az első teremben egy gyertyás-kancsós csendélettel, amellyel a húszesztendős, talán még főiskolás, még ki nem rúgott Vajda oly tökéletesen illeszkedhetett volna az általa majd avatagnak minősített KÚT művésztársulás fiataljai közé. A rálátás kubisztikus, jól szerkesztett, a sárga gyümölcs súlyos, mint Cézanne vasgyümölcsei, és a kancsó hasán a virágminta, a terítőn a csíkozás ízes, puha, ezerkilencszáz-huszonnyolcban. Hogy hat esztendővel később, egy palackos-gyufás pasztellen már csupaszon, némiképp fájdalmas pőreséggel jelenjen meg a tárgyak egymáshoz és a festő világhoz való viszonya, majd, még ugyanabban az évben, a Csendélet patkós asztalon merész perspektívájában a titokzatos maszk vagy arckép – mindenesetre a szürrealitás.
A szemközti falon ugyanez a sor, a portrék transzfigurációja. Mazányi Judit rendezése el tudja hitetni, hogy kronológia és tartalmi elmozdulások mindig is egybeesnek, hogy a fokozatos változás – mondhatjuk fejlődésnek – oly egyszerű és zökkenőmentes a felettébb bonyolult életműben. Követhető, hogy a rajzolt fekete arcú és pléhkrisztusok miként tömörödnek és úsznak mégis lebegve a Szentendrei házak feszülettel konstruktívan szürreális vagy szürreálisan konstruktívvá rovott kompozíciójában, hogy miként jelzik az Absztrakt önarckép címet kapott lap kíméletlen szénvonalai a késői műveket előre harminchétben, s miként emlékeztet az utóbbiakhoz közelítő Megkötözött pokoli vörös harisnyája (lába?), szakállas rángása még mindig a krisztusokra is.
Késői művek – a kifejezés, ha meggondoljuk, hogy Vajda harminchárom éves korában pusztult el, csaknem olyan szürreális, mint 1939 és 1940 alkotásai. Amelyek itt mintegy ikonosztázszerűen összegyűjtve különösen, fenségesen mutatják konstruktív fegyelmezőerejüket is, az egykor meghirdetett konstruktív szürreális sematika sajátos megvalósulását. A görcsbe ránduló vonalak, az izom- és farostokra egyaránt emlékeztető párhuzamosok, az örvénylések, sűrűsödések és bénult kihagyások egésze olykor dinamikusan előretör, olykor tébolyult, de centrifugális mozgást végez, olykor már-már szimmetrikus. Apokaliptikus elszabadultságuk – ez a vajdai, utánozhatatlan lényeg – nem elhessegethető, nem lesöpörhető, mert olyan bizonyosak, mint a kor, amelyben meg kellett születniük.
A vajdai életművet, tudjuk, csak az epigonok próbálják utánozni, ők lassan háromnegyed évszázada. Az újjárendezett múzeum viszont az igazi, a méltó utódokat, tanítványokat és barátokat mutatja be egy szinttel lejjebb, pompásan és bőkezűen. Az Európai Iskola szentendrei művészei részkiállítás címének megfelelően sorakoztatja fel a Vajda nevét méltán zászlójára tűző szerveződés helyi illetőségű nagyjait Czóbeltől Barcsayig, Szántó Piroskától Anna Margitig, ismét lehetőséget teremtve annak a felismerésére, kik, milyen távol kerülve alkottak különböző életművet negyvenöt után. Valamint azt a két mestert, akik Vajda veszélyes közelségében teremtettek nagypiktúrát. Bálint Endrének, a tanítványnak lehetett mersze Vajda motívumaihoz, ablakrácsaihoz, lófejeihez és késeihez nyúlni, mert azt festette, amit mestere nem festhetett: a túlélő rezignáltan ironikus, lényegében fájdalmas-vigaszos, mély képeit. Míg Korniss Dezső, az egykori szövetséges megalkothatta később a hajdani, akkor nem teljesült Vajda–Korniss-programból a magáét, a népművészetből lepárolt, piros-fehér-zölden is egyetemes festészetet. Méltó, impozáns záradék az alagsorban.
Az újjárendezett emlékmúzeum
Szentendre