Lélek műanyagból
„Modern” néven új kategóriával gazdagodott a Népi Iparművészeti Bírálóbizottság szempontrendszere – tájékoztattak a Hagyományok Háza (HH) vezető munkatársai.
A kormányrendelet által is támogatott kategória leírása ekképp szól: („MA” kategóriájú) „népi iparművészeti alkotásnak minősül az olyan egyedi jellegű, kiemelkedő művészi értékű népi iparművészeti alkotás, amely magasabb esztétikai színvonalon fejleszti tovább a magyar népművészet hagyományait, technikai megvalósítása kifogástalan, és megfogalmazásában hangsúlyosak az újítások, a modern törekvések, ugyanakkor az iparművészeti jelleg ellenére a gyökerei egyértelműen a népművészet hagyományaihoz köthetők”. Az efféle – tehát az ipar- és a népművészet határmezsgyéjére szorult alkotókkal korábban nemigen tudott mit kezdeni a Népi Iparművészeti Lektorátus. A művészeknek az Iparművészeti Lektorátushoz kellett zarándokolniuk, az előbbi grémium ugyanis jószerével csak a tökéletes kópiákat tüntette ki figyelmével. Ez változott most meg –mondjuk úgy, végre-valahára.
A HH munkatársai egyebek mellett elmondták: jó ideje diskurzus tárgya, vajon mit kezdhet a XXI. század embere a tradicionális tárgyalkotó népművészettel. Ha csak olyan holmik kerülnek zsűrik elé, majd a piacra, amelyek már csak díszként, dekorációkánt értelmezhetők, akkor nem sokat, következésképpen bizonyos tárgycsoportok óhatatlanul eltűnnek. Jó példa erre mondjuk a kerámia locsolókanna, amellyel a döngölt padlózatú házakat pormentesítették – ilyen házat jószerével már csak skanzenekben látni, szegény kannára a maga eredeti küldetésével tehát egyáltalán nincs szükség. De mi van, ha változtatnak a misszión? Vannak ugyancsak hagyományos készítmények, amelyeket bátran meg lehet bízni valamely ma is létező funkcióval. Itt vannak például a remek tradicionális népi borotvatartók a maguk rafinált gyerekzáraival: nyugodtan tovább élhetnek mint mondjuk tolltartó, mert a célnak tökéletesen megfelelnek. Vagy egy másik példa: a hangszerkészítők régóta panaszkodnak, hogy az autentikussal megegyező tekerőlant nem szól eléggé, tudniillik minden egyes porcikáját, beleértve a lelkét, azaz a hangkeltő forgórészét, kizárólag körtefából lehet elkészíteni, hogy a zsűri befogadja. Ámde a mai használat már a (fedél alá rejtett) műanyag alkatrészt igényli. Itt is változtattak tehát az elváráson, az új regula szerint a lélek műanyagból is lehet, mert ennyi most már bőven belefér. A viseletek esetében ugyancsak hasonló a helyzet: olyan ruhákat kell készíteni, amelyeket ma is szívesen viselnek, a vaskos, súlyos formákat tehát el kell felejteni, sőt a motívumokkal, szabásformákkal is bátrabban el lehet játszani.
A HH népművészeti múzeumában a változásokat kiválóan illusztráló kiállításon Beszprémy Katalin, az intézmény módszertani műhelyének vezetője mutatott néhány – maga által tervezett – kékfestő férfiinget, amelyet néhány évtizede még kihajított volna a zsűri. Tudniillik az alkotók eddig kizárólag autentikus színnel dolgozhattak – a mester a törvénnyel szakítva zöld és világoskék cérnával hímezte a gallérokra az (egyébként) tradicionális barcasági mintákat. És megnéztünk egy tükröt is, amelyet kovácsoltvas keretbe foglalt alkotója: a magyar paraszti közegben ismeretlen volt kovácsoltvassal keretezett tükör, a forma és a technika okán a mű azonban egyértelműen népi ihletésű. Ami azonban szintén nem hatotta volna meg a régi zsürorokat – a mostaniakat annál inkább. Az ítélkezés tehát meglehetősen szigorú és konzervatív irányú volt, a kánonba – sok egyéb mellett – nem fért bele a díszítetlen cserépedény és a nem kályhacsempének készült kályhacsempe sem. Ehhez képest egy művész éppen most készített egy csempekompozíciót, amely Bartók-emléktáblaként fog díszíteni egy várost – már most tudható, hogy megkapja a pecsétet.
Természetesem a túlkapásokat továbbra sem díjazzák a döntnökök, egészen biztos például, hogy a mángorlóba applikált hőmérő, az olajfestékkel pingált tányér, a kocsikerékcsillár és a színesre föstött csigatésztákból komponált nyaklánc nem lesz zsűrizett népművészeti tárgy soha, hiába akart az lenni.
De miért is fontos a zsűriztetés? A HH vezetői szerint több okból is. A hitelesség jele nemcsak rangot ad egy alkotásnak, hanem az értékét is növeli, magyarán, ha a mester egy kicsit is értő vevővel szembesül, többet kaphat érte – hogy ez így van, mi sem bizonyítja inkább, mint hogy az alkotók évente úgy négyezer alkotásra kérnek és nagyjából két-háromezerre kapnak minősítést. A bírálóbizottság pecsétje garancia arra, hogy a tárgy valóban az, ami – márpedig ez a gagyizálódó piacon egyre fontosabb.
Beszprémy Katalin megjegyezte: az elmúlt évszázadokban is folyamatosan változott a tárgyalkotó népművészet, aszerint, hogy a közösség mit fogadott be és miként szabta az igényeire az eszközöket. Ez a közösségi kontroll azonban –részben a média és oktatáspolitika majdnem tökéletes közönye és persze a népi tradíciók háttérbe szorulása miatt – ma már nem létezik, tehát tetszik vagy nem, a hozzáértőkre kell bízni a jó hagyományok átörökítését. Gyakorlatilag ezekből a szakemberekből, többnyire a népművészet mestereiből, néprajzkutatókból, művészettörténészekből állnak össze a zsűrik.
