Bezzeg a Mosó Masa!
Ezt pedig még ma is leginkább gyerekkorunkban „kapott” ízlésünk és régi mesekönyveink alapján tesszük. Az épp tizedik születésnapját ünneplő, kísérletező hajlamú Csimota műhely mellett megkérdeztük a hazai gyerekkönyvpiac néhány további szereplőjét: kínálatukkal merrefelé terelik most a gyerekeket. És merre a szülőt?
– Mintha megint divatba jött volna gyerekkönyvet venni – mondja a Móra Könyvkiadó szerkesztője, Szabó Csilla. – Szerencsére még mindig olcsóbb, mint a videojáték. És végül is az is rossz volna, ha nem tudna olvasni a gyerek. Mintha erre eszméltek volna rá a szülők. Hogy mit választanak, az egy másik kérdés.
– Az eladási listáinkat még mindig Szutyejev vidám meséi, Mosó Masa mosodája, Gőgös Gúnár Gedeon, Pöttyös Panni és a 77 magyar népmese vezeti – szól közbe „nagy gyerekkönyv klasszikusok” jogainak többségét birtokló kiadó kereskedelmi vezetője, Molnár Gábor. – A szülők rettentő következetesek. Ha imádtak egy mesét kisiskolás korukban, azt a gyereküknek is feltétlenül meg akarják mutatni. De ha ugyanattól a szerzőtől kínálunk nekik valami mást, azt már nem kérik. Ifjúsági regényekből leginkább a kötelezők fogynak, képeskönyveknél pedig a legkevésbé az „egy könyv egy mese” formációk. Az emberek úgy vannak vele, ha már könyvre költenek, akkor többet szeretnének kapni a pénzükért.
– Sok szöveg kell a magyar közönségnek! – vágja rá a Csimota vezetője, Csányi Dóra is. Lehet bármilyen gazdagon illusztrált az az egy szem történet, sokkal nehezebben veszik meg, mint egy teleírt mesekönyvet. Ám ettől a képes album kategóriától a szülők egy része nem csak az anyagi okokból idegenkedik. A saját gyerekkori élményeik legalább ennyire befolyásolják őket. – Gondoljunk bele, hogy a mostani óvodás-kisiskolás generáció szülei min nőttek fel. Egy csomó értékes könyvet kaptunk a kezünkbe, ez nem kérdés. Inkább, hogy a mi gyerekkönyveink világa milyen erős referenciaként működik még ma is, ez az elgondolkodtató. Azokról a mesékről „ki lett mondva”, hogy jók. Azokban az iskolákban és óvodákban, ahová mi jártunk, egyébként is nagyjából mindenről megmondták, hogy jó és követendő-e, vagy rossz és elvetendő. Ritkán buzdítottak arra, hogy önálló véleményt mondjunk. A mostani szülők gyakran el is vesznek a hatalmas gyerekkönyvpiacon. És kimondottan nehezükre esik az értékítélet.
– Sok felnőttet elriasztanak például ezek a modern, gyerekvilágtól távol álló illusztrációk – állítja Molnár Gábor, aki szerint néhány hazai kiadó olyan rajzokkal, festményekkel és fotókkal kísérletezik a kiadványaiban, amelyeket befogadni, megérteni felnőttnek is nehezére esne, nemhogy 3–6 éves óvodásoknak. – Nézze meg a hazai vagy nemzetközi gyerekkönyv-illusztrátor versenyeket! Biztos lehet benne, hogy a nyertes könyv teljes piaci kudarc lesz. Ezeken a pályázatokon felnőttek döntenek más felnőttek művészieskedő alkotásairól, és ezt a piac ritkán tolerálja. A gyerek egyszerűen nem nyúl utánuk a könyvesboltban.
– A gyerek elméje szűz terep. Mindenre nyitott – érvel tíz év tapasztalata alapján Csányi Dóra. Ő volt a legjobban meglepve, amikor azt látta az egyik óvodában, ahol foglalkozást tartott, hogy a teljesen absztrakt, a kör- és pálcikaalakzatokig leegyszerűsített, szöveg nélküli Piroska és a farkas könyvecskéjük a kiscsoportosokat nyűgözte le leginkább. A kisgyerektől ez a stilizált formavilág nem áll távol. Ő is irkafirkákat rajzol eleinte, és ahhoz körít egyre bonyolultabb történeteket. Csak később, amikorra jó párszor meghallgatja, hogy „nem, kisfiam, a napocska sárga és a háztető piros”, akkorra válik „realista” festő belőle. Pedig csodálnivaló, hogy absztrakt műalkotások láttán a gyerekek képzettársításai mennyivel gazdagabbak, mint a felnőttekéi. Ezt onnan tudja Csányi Dóra, hogy egyszer gödöllői ovisoknak vetítette a Formák a tubusból című könyvük illusztrációit, amelyik kortárs műalkotásokkal van tele.
De ugyanígy idegenkednek a szülők egy gyerekeknek szóló dzsessz-CD-től is. Biztosak benne, hogy a kislányuk vagy a kisfiuk ezt az összetett zeneiséget nem értheti. Pedig felesleges megrémülni az újtól. Minél többfélét megmutassunk, ez volna a dolgunk. A pedagógusoknak is ez volna.
– Emlékszem még, amikor a legelső kiadványunkat ajánlottam az egyik alapfokú oktatási intézményben, hogyan utasított vissza a vezetőnő. A Londoni mackók című sorozat 10 füzetkéjébe Tóth Krisztina írta a verseket, fiatal képző- és iparművészek illusztrálták, és az egészet egy karton kisbőröndben árultuk. A pedagógus már azt sem értette, hogy minek új gyerekvers, mikor van annyi szép régi. A koffer és a képek csak a ráadás volt.
A csimotások jó néhány hazai kiadóval együtt belátják, hogy lehet egy újszerű illusztrációt nem szeretni. De azt mindenképp el kell ismerni, ha igényes munka. Ahogy jó volna belátni azt is: butaság burokban tartani a gyereket. Ha a dédi egyszer meghal, mondani kell neki valamit. Ha Down-szindrómás kislány érkezik az óvodáscsoportba, értenie kell, hogy ő miért más, és miben ugyanolyan mégis. A Csimota kiadó toleranciasorozatának vékony könyvecskéi ezekről a gondolkodnivalókról szólnak. Van szó bennük színes bőrű emberekről is és kövér kislányról, aztán túl szép hercegkisasszonyról és túl csúnya királyfiról.
– Van még egy terület, amellyel a magyar szülők egy része lassan barátkozik – állítja a Cerkabella kiadó vezetője, Nyulas Ágnes. – Ez a humor. Mégpedig az édeskés tanulságok helyére szórt csipetnyi skandináv humor. Pillanatokra akár groteszk. Mint amilyet a kiadó Tatu és Patu című finn sorozatával próbál odacsempészni a magyar könyvespolcokra. Ami biztató, hogy ezekkel a tervekkel és szándékokkal a Cerkabella nincs egyedül. Ahogy Nyulas Ágnes mondja, szakmai kapcsolataikra a többi, hasonló ízlésvilágú kiadóval, a Csimotával, a Vivandrával, a Pagonnyal inkább az együttműködés jellemző, mint a rivalizálás. Így a nehezen lazítható beidegződések ellenére a Csimotát vezető Csányi Dóra is optimista. Ugyanis sokkal nyitottabb a magyar gyerekkönyvpiac, mint tíz éve. Szeretnék persze, ha a szülők még egy kicsit kísérletezőbbek lennének, és nem kapnának ki azzal a gyerekük kezéből egy mesét a boltban, hogy „tedd azt le fiam, olyan rondák a rajzai”. Ha egyszer a gyerek kíváncsi rá, engedjük mindenfélébe belekóstolni őket. Elvégre nem lehet állandóan csak spenótot falni. Igaz, csokit sem.
