A nyolcvanas évek végén készült egy dokumentumfilm Karajan Salzburgban címmel, hogyan próbál, hány szálat tart a kezében, miben töri a fejét az élő legenda. Látjuk, hogy leginkább a fiatalításon, éppen rendelt egy Porschét, amely három másodperc alatt gyorsul százra, és azt reméli, hogy ez majd frissen tartja a gondolatait, bár el lehet képzelni ennél olcsóbb és biztonságosabb megoldást is.

Hallgat fiatal énekeseket, bemutatnak neki kettőt, egy koreai szopránt és egy olasz mezzót. Karajant láthatóan a koreai kislány érdekli jobban, többet énekelteti, kérdezi, mire készül, Éj királynője? Ki lesz a karmester? Na, mutassa. A meghallgatás végén tör ki csak a lányból a feszültség, elsírja magát, a vén karmester meg vigasztalja, ne sírjon. Magának örülnie kell.

Huszonöt év telt el azóta, mindkét énekes elég nagy sztár lett, bár a mezzó futott be fényesebb pályát, az ő nevét ismeri mindenki: Cecilia Bartoli. De Sumi Jo is újra meg újra előkerült, sokat énekelt, most pedig újra találkoztak. Nem állítom, hogy akkor nem volt meg bennük a lehetőség, hogy Normát fognak énekelni, de nincs ember, aki megmondta volna, hogy mi lesz majd a szereposztás. Bartoli énekli majd Normát és Sumi Jo Adalgisát. Két jelentős énekesi pálya futott össze, de a kettő közül természetesen Bartolié a különösebb.

Ő az, aki a kézenfekvő szerepeket nagyon hamar mind elénekelte, Rossini és Mozart után új kalandokat kellett keresnie. Verdi felé nem indulhatott, mert ahhoz kevés lett volna a hangja ereje, elindult hát vissza az időben, vagy ahogy a kevéssé rokonszenvezők mondták: megkereste a hangjához, ehhez a szoprán és mezzo közötti átmenethez illő repertoárt. Innentől kezdve pedig a közönség igazán kegyetlen: egy ideig azt mondták, hogy semmilyen kockázatot nem vállal, rákényszeríti a hangja szerelmeseire, hogy ezeket a cirádás áriákat hallgassák, és megbarátkozzanak olyan komponistákkal, mint Porpora, Salieri vagy Steffani.

Ha a másik irányba ment, és alapműveket vett műsorára, akkor meg azért szidják, mert önkényesen bánik a remekművekkel, mindenféle változatokra meg a régi, alacsonyabb hangolásokra hivatkozva lejjebb énekli a nagy koloratúrszerepeket. Egyszer az a baj, hogy kerüli a versenyt és az összehasonlítást, egyszer meg az, hogy belemegy, Callas és Gruberova felségterületein kalózkodik, de megbánja még. Lehet, hogy megbánja. A Norma most tényleg koppanás a falnál: eddig, és ne tovább. Nem mintha rosszul énekelne, nem mintha értelmetlen volna a lemez. Ezt rögtön tudja az ember a nyitánynál, a régi hangszerek tényleg más akusztikus környezetet teremtenek az operának, hol a nagybőgő zümmög olyan különösen és hosszan, ahogy soha nem szokott, hol a fafuvola hangja lágyítja a hangzásképet.

Jobban érteni Bellinit, ezek szerint a Norma nem valami táncos lábemelgetések és kellékpáncélok közé helyezett szerelmi tragédia, hanem egységesebb világ. De nem Cecilia Bartoli világa. Akármit ad is hozzá a szerephez, több az, amit nem ad meg belőle, a hanggal kifejezett indulatok szélsősége hiányzik. Nem is áll jól az orgánumának a szerep fekvése, alapjáraton nem a legszebb színnel szól a hangja és sokszor bugyborékolós az éneklése, mintha víz alól jönnének a díszítések.

Nem árt ilyenkor az önvizsgálat, vajon nem csak valami szent hagyományt követünk-e hallgatóként, nem arról van-e szó, hogy Bellini eredeti szándékai helyett az azóta kialakult Norma-értelmezésektől nem tudunk elszakadni; és mennyire érdekes, hogy most Rómából indul a reformáció, a visszatérés a Bellini-bibliához. Az eredmény azonban nem meggyőző, a nagy zenetörténészi háttér ellenére sem szabadul az ember a gondolattól: mindez csak arra kellett, hogy legyen repertoárja az énekesnőnek, felléphessen olyan operában is, amelyet ismernek az emberek. A nagy tisztázás helyett a szálak tovább kuszálódnak, most már végképp nem tudjuk, mi is a Norma, kinek íródott, kinek kellene énekelnie. Ilyenkor marad a gyakorlati józanság: annak, aki jó benne.

Decca, 2013

Ez nem Cecilia Bartoli világa