A barlangi medve péniszcsontja

Úgy elsuhant az a 20 millió év, hogy szinte észre se vettük, amióta az ősember őse lejött a fáról, és felegyenesedett, hogy kilásson a szavannán a fűből, a kezével pedig szerszámszerű tárgyakat kezdett összeválogatni. Az esőerdőtől az emeletes házig való utazási és fejlődésregényünk története hallatlanul izgalmas – pláne ha jól mutatják be.

Frédi és Béni kőkorszaki szakik autójával reklámozzák a szegedi Móra Ferenc Múzeum Egyszer volt az … Ősember című időszaki kiállítását, és nem is hiába, mert a május 2-i megnyitótól a Múzeumok Éjszakájáig 12 ezer látogatót számoltak össze. Pedig még azt is tudni lehetett, mi lesz a vége: mi leszünk a vége! A homo sapiens a múzeum folyosóján felállított fejlődési sor végén belenézhet a tükörbe, ahol a saját arcát látja, amelyet az elődökével ellentétben még nem kell rekonstruálni.

Ez ugyanis nagyon divatos mostanában: találnak néhány reves csontot, amely alapján alkalmas anyagokból felépítenek valamilyen termetet, sőt fejszerkezetet és arcvonásokat alakítanak ki hozzá. Némelyik figura olyan élethű, hogy az embernek úgy rémlik, mintha már találkozott volna vele. Honnan tudják, hogy ekkora volt, és éppen ilyen volt? – kérdeztem Varga András antropológustól, a Móra Ferenc Múzeum természettudományi osztályvezetőjétől, a kiállítás rendezőjétől, amikor megmutatta az australopithecus rekonstruált fejét.

Azt felelte: a csontvázból jól meg lehet határozni a termetet, a koponya formáiból az agy méretét, a koponya felszínén lévő izomtapadási pontok elhelyezkedéséből pedig az arcvonásokat is. Összefüggnek a dolgok: amelyik elődünk már felegyenesedett, az használta a kezét, a kezébe szerszámnak alkalmas tárgyakat foghatott, azzal elejthetett más élőlényeket.

Sőt boldog ősünk már fel tudta törni a velős csontot, a fehérjefogyasztás pedig köztudomásúlag erősen fejleszti az agyműködést. Innen csak egy lépés az a nem túl korrekt gondolat, hogy a kannibalizmus jelentős mértékben elősegíthette okosodásunkat, ezáltal a fejlődésünk felgyorsulását.

A kiállított csontok általában utánzatok – egész kis iparág épül az előállításukra. Az igazi csontokra nagyon oda kell figyelni: a föld alatt kibírják néhány millió évig, de ha kikerülnek a napvilágra, előfordulhat, hogy pár év alatt szétesnek. Mindezek ellenére valódi csontokat is lehet látni a szegedi kiállításon – az ősemberrel egy időben élő állatokét. Például egy gyapjas orrszarvú koponyáját. A laikus abból tudhatja, hogy ez nem rekonstrukció, mert éppen a szarv hiányzik róla. A csont eláll a föld alatt, de a szaru gyorsan elbomlik.

Van néhány mamutcsont, de az igazi kuriózum a barlangi hiéna fogsora. Nagyot tudott vele harapni, és igen szerette ő is a velős csontot – valamiért mégsem lett olyan okos, mint az ember, hanem ki is halt az idők folyamán. Az igazi csontok közül az egyik legérdekesebb a barlangi medve péniszcsontja. Az általánosan ismert biológiai tulajdonságoktól eltérően a barlangi medvének a péniszében is volt csont – a vitrinben körülbelül úgy néz ki, mint a pulyka szárnya, amikor a vasárnapi ebéd során minden húst leszopogatnak róla. A barlangi medvén nem segített ez a különleges szerszám – ő éppúgy kihalt, mint a mamut vagy a kardfogú tigris.

A kiállítóterem falára a viszonyítás kedvéért fölfestették az ősember kortársait, ismert ellenségeit, illetve zsákmányállatait. A legnagyobb tényleg a mamut volt. Boldogult bölcsészhallgató koromban ezen a helyen állt a Somogyi-könyvtár olvasóterme, és most utólag fel tudtam mérni, hogy a mamut a legfelső polcról is létra nélkül leadogathatta volna a könyveket. Jó nagydarab állat volt a barlangi medve is – ő is fel tudott állni két lábra, de ez neki mégsem jött be annyira, mint az embernek. A kardfogú tigris viszont csalódást keltett bennem: a festményen alig látszik nagyobb macskafélének, mint a vadasparkban a hópárduc.

Láttam ott egy szarvast is, a tornasorban ő volt a második legnagyobb a mamut után, hatalmas, lapátszerű szarvakkal. Kiderült, hogy agancsának mérete elérte a másfél-két métert. Az ő kihalásán egyáltalán nem csodálkozom: olyan volt a jelenség, mintha valaki mindennap egy keresztben álló létrával a fején akarna átkelni az erdőn.

Varga András felhívta a figyelmemet arra a tévhitre, amely szerint az ősember barlangban lakott. Nem a barlangban lakott, mert ott nemigen tudott volna mit csinálni, meg sötét is volt. Inkább a barlangok előterében tevékenykedett, élelemszerzésre a távolabbi völgyeket is fölkereste.

Az Alföldön, a mezolitikumban, tízezer évvel ezelőtt már gerendákból összerakott, bőrrel, náddal vagy fakéreggel fedett sátorszerű házakban élt, ahol körben még padka is volt, hogy a családtagok kényelmesen ülhessenek, miközben nézik a jurta közepén égő tüzet, mint valami televíziót, amelyben állandóan változik a kép. A barlang arra volt jó nekik, hogy menedéket találjanak télen, vagy ha veszély fenyegette őket. Menedéknek sem volt tökéletes, mert olykor a barlangi medve is ugyanarra az üregre tartott igényt, vele pedig mindig kétesélyes volt konfliktusba keveredni.

Nekem a kőszerszámok fejlődése volt a leginkább mellbe vágó. Hát egyáltalán nem ment az olyan gyorsan! Az istennek sem akart úgy hasadni a kavics, ahogy kellett volna. Őseink sűrűn leverhették a kezük fejét a sok próbálkozásban – 3-4 millió évbe is beletelt, mire kicsit jobban tudták irányítani a dolgot, és olyat hasítottak, amilyet akartak: az egyikkel nyúzni lehetett, a másikkal kaparni, a harmadikkal szúrni. A szegedi múzeumban kiállították egy „szakócagyár” melléktermékeit: szakajtónyi selejt keletkezett, mire végre sikerült egy használható szerszámot előállítani. A végére azonban csak-csak megoldották. Varga András mutatott egy szinte tökéletes kőszerszámot, a Bársony-házi szakócát, amelyet a miskolci múzeumtól kaptak kölcsön. Látványnak is, meg használati értékét tekintve is tökéletes – igazi celeb a kőkorszakból.

A szegedi ősember-kiállítást a nagy érdeklődésre való tekintettel meghosszabbították októberig – ezt azonban a miskolci sztárszakóca már nem várhatja meg, mert fellépése van egy másik kiállításon. Amikor én gyerek voltam, az 1960-as években, apám még lóval szántott; sokáig nem volt rádiónk, autónk, telefonunk, okostelefonunk, nem skype-oltunk, és nem használtuk a Facebookot. A szakócával ellentétben ezek kifejlődéséhez már alig 50 év kellett. Kifelé jövet újra belenéztem a homo sapiens feje helyén lévő tükörbe, aztán végigpillantottam az ősök során, vissza egészen az australopithecusig, és úgy éreztem: több van már mögöttünk, mint előttünk.

A kiállított csontok általában utánzatok
A kiállított csontok általában utánzatok FOTÓ: KARNOK CSABA
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.