Állunk Debrecenben, a Fórum bevásárlóközpont előtti téren, hallgatjuk a hódmezővásárhelyi katonazenekart, és őszintén sajnáljuk a tubásokat. Még csak reggel tíz óra van, de már szottyos meleg, és nem elég, hogy a katonák terepszínű gyakorlóruhában, alakzatba rendeződve, a tűző napon, fegyelmezetten muzsikálnak, némelyikük akkora tubába öltözött, hogy abban lakni is lehetne. Szombat van, a 18. Debreceni Nemzetközi Katonazenekari Fesztivál harmadik napja, a hódmezővásárhelyi katonazenészek éppen az „Ébresztő térzene” fantázianevű programot bonyolítják, igen jól egyébként. Azt nem állítanánk, hogy a pattogós muzsika hallatán egy emberként ugrott talpra a város, viszonylag kevesen ácsorognak a zenészek körül, a kisszámú érdeklődő azonban igen érdekes dolgokat figyelhet meg. Egyebek mellett például azt, hogy a katonazene lehet játékos, jókedvű, finoman hangszerelt, zeneileg érdekes kalandozás a hangok világában. Amelybe belefér a katonainduló mellett a komolyzene, a dzsessz, vagy a hódmezővásárhelyiek előadásában például még egy vidám gyerekrajzfilm-zenei egyveleg is, Kukori és Kotkodával, Vukkal, Flinstone családdal és Mézga Gézával. Igazán kár, hogy miközben a zenészek képesek még a profi és fegyelmezett előadás keretein belül is sokszínűek, könnyedek lenni, a szervezők az eseményt beharangozó sajtóanyagokban, programfüzetben (civilek vagy katonák írták, szerkesztették, nem tudjuk) főképpen hivatalos mondatokat adtak közre a katonazenekari találkozó résztvevőiről. Ahelyett, hogy látványos és izgalmas múltjuk felidézésével, színes történetekkel is dúsították volna az információs anyagokat, és akkor a debreceni téblábolók nem csupán valamiféle kedves furcsaságnak tekintették volna a muzsikáló hadfiakat, és bizonyára többen tették volna tiszteletüket a parádén.

Speciális műfaj, melynek hangszerei főleg a nehézségeket az átlagosnál talán jobban viselő réz- és fafúvósok

Érdemes lett volna előzetesen tájékoztatni őket például arról, hogy a katonazenészek „felmenői” a középkori trombitások és dobosok voltak, akik előbb a lovagokat kísérték, később a harctereken a parancsnokok utasítására hangjelzéseikkel, zenei jelrendszereikkel irányították a seregek különféle hadmozdulatait. Nem akármilyen fontosságú feladat volt az övék, hiszen ha a trombitás izgalmában elvétett néhány hangot, az jókora kavarodást és fejetlenséget okozhatott a csatamezőn. Miként hiányuk is. A trombitásokat éppen ezért különös védelem illette meg, a legendák szerint Mátyás seregében például mindegyiküket 4-5 lovas óvta. Az első magyar katonazenekar 1741-ben alakult, tagjait akkoriban hangászoknak hívták, 1766-ban hivatalosan is engedélyezték a dobok, sípok, trombiták alkotta együttesek közreműködését a katonai parádékon, később nőtt a létszámuk, az 1848–49-es szabadságharcban aztán már nemcsak a harcokban kaptak szerepet, hanem a harcoló katonák és a civilek lelkesítésében, a toborzásban is. Az előzetes, vagy a helyszínen osztogatott tájékoztató anyagokban érdemes lett volna néhány szót ejteni a kiegyezés utáni időszakról is, amikor az önálló magyar honvédségben önálló arculatú zenekarok kezdték meg működésüket, amelyek immár a kulturális élet részeként színházakat töltöttek meg, tömegeket vonzó térzenei előadásokat adtak. Ki ne felejtsük, hogy neves muzsikusok írtak katonazenei műveket, mások mellett például idősebb Lehár Ferenc. És amikor 1925-ben megkezdte a sugárzást a Magyar Rádió, az elsők között abban is felbukkantak a katonazenekarok.

De mert mindezekről szó sem esett (ha itt-ott mégis, nekünk nem sikerült belebotlanunk), további kérdéseinkkel már Pál István századost keressük, aki a Debreceni Helyőrségi Zenekar vezetője, és mindenféle hivatalos szigorúság nélkül mondja el két fellépés között azokat az érdekességeket, amelyekre alighanem az utca embere is kíváncsi lenne. Például azt, hogy az egyébként komolyzenei alapokkal rendelkező muzsikusok – noha naponta gyakorolnak – a többi katonához hasonlóan részt vesznek a kiképzéseken és a katonai feladatok ellátásában is. Legutóbb két hétig az árvízi mentésben is dolgoztak, azt mondja, akkor nem volt gyakorlás, a zenéből legfeljebb ritmus maradt, a homokzsákok pakolásának ritmusa. Mesél arról is, hogy a katonazenekarok feladatai közé tartozik, hogy részt vegyenek katonai, állami eseményeken vagy a minisztériumhoz érkező felkérések alapján akár civil ünnepségeken, különféle zenei programokon. A Debreceni Helyőrségi Zenekar tavaly 250 alkalommal lépett fel, ez még egy divatos slágerénekesnek is becsületére válna.

A katonazene speciális műfaj, melynek hangszerei főleg a nehézségeket az átlagosnál talán jobban viselő fúvósok. Magyarországon jelenleg tíz katonazenei együttes van, legnagyobb létszámú és legrangosabb a Magyar Honvédség Központi Zenekara. Ezek kivétel nélkül rendelkeznek a különféle katonai eseményeken kötelező szolgálati repertoárral, azon felül aztán lényegében bármi átültethető az ő hangszereikre, a határ a csillagos ég és a karmester fantáziája, jókedve.

Ebből azonmód ízelítőt is kapunk, amikor a debreceni nagytemplom előtti téren rázendít a Lengyel Haditengerészet Díszelgő Zenekara, amely az egyik pillanatban egy Rod Stewart-számot játszik, a másikban már egy Chopin-darabot, aztán katonai indulókat, a Karib-tenger kalózai című film zenéjét, Astor Piazzolát… az ember csak kapkodja a fejét. És bizonyára akkor is kapkodtuk volna, ha hiánytalanul végignéztük volna a 18. Debreceni Nemzetközi Katonazenekari Fesztivál valamennyi programját: a zenés felvonulásokat, a térzenei előadásokat, a koncerteket és alaki bemutatókat. A rend kedvéért ideírjuk: a fiatal fúvószenekarok részvételével tarkított eseménysorozaton részt vett a házigazda Debreceni Helyőrségi Zenekar és a már említett Lengyel Haditengerészet Díszelgő Zenekara mellett a Burgenlandi Tartományi Zenekar, a Szentendrei Helyőrségi Zenekar, a Hódmezővásárhelyi Helyőrségi Zenekar és persze a legnagyobb, legjelentősebb magyar együttes, a Magyar Honvédség Központi Zenekara.

A katonáknak köszönhetően Debrecenben, az elmúlt hét végén nagy volt a dúrogás.