Gyöngéd megbékélés
Bocsárdi László gyulai Hamletjét a nézőtérről érkező két sírásó (Gajzágó Zsuzsa és Erdei Gábor) indítja, bár nagyjából a darab eredeti kezdő szavaival, mintha az őrt álló Bernardo és Francisco lennének, akik felfedezték a szellemet. A két sírásó azonban semmit sem fedez fel, hanem hamarosan rátér a temetői szellemeskedésre. Az atya szellemét lassú méltósággal járató Nemes Levente jobb hátulról, lépcsőn érkezik, kádban ázó fiát megtörölgeti, majd ezután tárja fel neki halálának igaz történetét, és biztatja bosszúállásra, majd balra elöl a színpad alá távozik. Bocsárdi László olyan rendező, akinek mindenről valami más jut az eszébe. Többnyire remek dolgok, csodáljuk, ha nem is mindig tudjuk pontosan követni. A Hamletet ő is átírja, Sebestyén Rita dramaturgi közreműködésével jeleneteket hagy el, helyez át, a szöveget, többnyire Arany János fordítására támaszkodva, közérthetőre egyszerűsíti, vagy éppen a maga értelmezése szerint magyarázza.
Hogy mire, azzal persze jobb, ha földhözragadt értelmű néző nem sokat foglalkozik. Helyesebben teszi, ha a jelenetek szépségébe feledkezik, és nem az értelmezésükbe bonyolódik. És főképp jól teszi, ha nem foglalatoskodik a rendező nyilatkozatával. Mert már azzal sem jutunk túl messzire, ha a fürdőkád szerepét kutatjuk, amelyhez ezúttal majdnem olyan erősen kötődik a dán királyfi, mint Marat Peter Weiss darabjában, csak éppen nem vakarózik. Élvezni és nem értelmezni kell természetesen az olyan ötleteket is, mint például amikor a színészek jelenetében Rosencrantz és Guildenstern (Nagy Alfréd és Diószegi Attila) Stan és Panná változik, vagy amikor csaknem mindenki álarcot ölt, ráadásul hol elöl, hol hátul.
Pedig ezen éppen lenne mit találgatni. A sírásók különben színpadi munkásokként működnek a továbbiakban, ők mozgatják Bartha József piszkosan áttetsző nejlonfüggönyökből álló díszletét, de füstgépet, ventillátort is cipelnek, Erdei Gábor pedig még a fürdőkádat is hozza-viszi. Dobre-Kóthay Judit egyszerű, sőt kopottas mai öltözéket ad a szereplőkre, a királyné vörös ruhájának mását később a szenvedő Ophelia is megkapja, kissé elnyúlt pólója és szűk nadrágja helyett. A bitorló Claudiust és hűséges udvaroncát Pálffy Tibor és Szakács László összehangzón különös hangsúlyokkal, az amúgy mindkettejüket máskor is jellemző meg-megszaggatott beszéddel különíti el a többiektől. Pálffy Tibor egyébként derűsen sötét alaknak rajzolja az aktuális királyt, a bűnbánat, a lelkiismeret paradoxonát ecsetelő monológját átgondolt okossággal mondja el.
Szakács László Poloniusának neki-nekirugaszkodó mondataiból a túlbuzgalom szomorú komikuma bukik elő. D. Albu Annamária Gertrúdja merev arca mögött hordozza a királynő maga elől is rejtegetett fájdalmait, félelmeit, kétségeit. Mátray László közel van az eszményi Hamlethez: hatalmas fizikai és lelki erőt sejtet, de roppant érzékeny, sérülékeny, elbizonytalanodásra hajlamos jellemet mutat. Benedek Ágnes Opheliát először tanácstalanul csodálkozó, lelki életkoránál nagyobbra nőtt leánynak mutatja, igazi jellemmé csak az őrületben, sőt a halála utáni jelenetben érik. Ennek a sok pontján megfejthetetlennek látszó előadásnak ugyanis van egy jól érzékelhető íve. Polonius megölésével nemcsak elkezdődik, hanem valójában be is fejeződik a tragédia kibontakozása. A halott kamarás a színen marad, ülőhelyzetben oldalra dőlve.
Megölésével, ezzel a véletlen, „hebehurgya” tettel a királyfi mintegy öntudatlanul döntött. S e döntés után minden szinte magától megy Bocsárdi színpadán. Az angliai utazást vetítésen láthatjuk (s ha tudjuk, mi történt az úton, meg is értjük a látványt), a végzetes párbajt is csak film jeleníti meg, amelyet szereplői is végignéznek. Az igazán fontos, súlyos, valódi zárójelenet ekkor már lezajlott: a sírnál Hamlet és Laertes összecsapása a föld alól kikapart Ophelia társaságában valójában gyönyörűen gyöngéd megbékélésként játszódik le. Egyáltalán, miután minden eldőlt, nincs visszaút, mindenki megcsendesedik, mintha megokosodott, bölccsé vált volna.
Gyulai Várszínház
