Gondolatfújás és verstapintás
Pedig ez vár mindenkire a Petőfi Irodalmi Múzeumban A megmozdult szótár című kiállításon, mert – hogy most már a megnyitóbeszédekből is idézzek – nem csak a tudományok érdemelnek csodák palotáját. Hanem a költészet is. A most megnyílt tárlat az első nagy eseménye a Weöres Sándor-emlékévnek, s bizony igazat kell adnunk Csorba Csillának, a PIM főigazgatójának, hogy nem teadélutános műfaj egy irodalmi kiállítás megrendezése. Főként, ha olyasmik is nehezítik a rendezők sorsát, hogy nem állnak rendelkezésre személyes holmik, jellemző tárgyak (a költő sokkal inkább a természethez, mint az élettelen dolgokhoz vonzódott), és tudják, hogy Weöres Sándor maga ellenezte volna a leginkább egy hagyományos tárlat létrejöttét.
Pont ő, aki szenvedélyesen kísérletezett a nyelvvel, és érdekelte minden újítás, játékosság. Így nagyon jól jött a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Kreatív Technológia Laborjának segítsége, hogy a megszokott portrék, fényképek, kötetek, kéziratok és versrészletek mellé bekerülhettek a legmodernebb multimédiás, installációs, interaktív nyelvi játékok. Mint például a gondolatfújás, a verstapintó és -foltozó. Persze előbb azon érdemes elgondolkodnunk, hogy kit is próbálunk megidézni ezen a kerek és emígy kötelező évfordulón. Merthogy ezer szép dolog él a fejünkben – fogalmazott a kiállítást megnyitó Kemény István költő. Ám könnyen lehet, hogy mindez csak közhely vagy miseszöveg. Mint például az a paradoxon, hogy Weöres világirodalmi jelentőségű költő, akit soha nem fog megismerni a világ.
Vagy hogy ő volt a múlt század Arany Jánosa, miközben hogy is lehetne olyat mondani, hogy Weöres Sándor egyetlen évszázadhoz tartozna, feszegette a kérdést Kemény. Majd hozzátette: talán csak az a megállapítás éri fel őt, amelyet a kiállítás címe is sugall. Ő volt az ember, aki megmozdította a szótárt. A közhelyek ellenében és a játékosság mentén kellett ellavíroznia a kiállításnak, s azt már a fogadófalnál kijelenthetjük, hogy megugrották a lehetetlent. A kiállítótérbe érkező látogató előtt, miután átfutotta az életrajzi részt, a szótár hirtelen megmozdul, és animációk sokaságával invitál beljebb. A kiállítás címadó versének lézerszínű szójátékai Weöres aranyosan bumfordi rajzstílusában elevenednek meg a fehér falon. A „szólények” a terem felé repülnek, ugrándoznak, bukfenceznek, akárcsak a weöresi fantáziavilág jellemző figurái.
És akkor még nem beszéltünk a gyümölcsversekről, az óriásira nőtt alma, körte, szőlő és galagonya felemelve ismert vagy kevésbé ismert versekkel szólít meg. A verstapintó segítségével pedig valóban ki lehet tapintani a verset: a fehér műanyag hengeren a magas és mély hangrendű hangzókat lehet kitapintani, hiszen az előbbiek kidudorodnak, utóbbiak pedig mélyedést alkotnak. Ugyanígy érezhetjük ujjunkkal a ritmust is. Így a képernyőn megjelenő verset szó szerint kézbe lehet venni. Speciális technikával a költeményeket térbeli objektumokká alakították, és 3D-nyomtatóval „állították elő”. A legköltőibb szerkezet azonban a gondolatfújó.
A korong közepére fújva a falra kivetített sorok és szakaszok apró betűkre esnek szét, majd szétrebbennek. Újra ráfújva pedig ismét verssé állnak össze. A szerkezet rá adásul érzékeli a fújás erejét: gyenge fuvallatra csak a költemény töredéke jelenik meg, amit újabb fújással lehet kiegészíteni. Bonyolultabb és így kevésbé élvezhető (filoszoknak legalábbis) a Galaxis nevű szerkezet. Elvileg a költői életmű javát tartalmazó nyolcvan verset láthatjuk itt interaktív „adatvizualizációban”. A képernyőt érintgetve hasonlítja nekünk össze a gép a műveket tematika, a versbeli beszélő és a megszólított viszonya, a költemény térszerkezete vagy metrikája szerint. Minden egyes szempontváltásnál a galaxis átrendeződik, zöld bubérokok és fehér pöttyök mozdulnak és állnak össze előttünk, mintha csak vasreszelékek mozognának egy láthatatlan mágneses térben.
A szerkezethez túl sok idő kell, hogy kicsit is ráérezzünk az ízére, és nem is hozza ki belőlünk azt a játékosságot, amelyet mondjuk a versfoltozó vagy a keresztöltés szinte azonnal megold. Előbbiben néhány kivetített szó elkóborol a versszak merev rendjéből, nekünk kell a tenyerünkbe vennünk, és a megfelelő helyre lavíroznunk. Utóbbiban pedig a szétszórt szavakat kell úgy összeöltögetni, hogy azok újra az ismert verssé álljanak össze a képernyőn. A számos játék mellett természetesen a hagyományos anyagok is helyet kaptak, de kevés az olyan látogató, aki ne tapasztaná azonnal a fülét a színes rajzok közé helyezett mikrofonhoz, hogy meghallgassa, mi lenne, ha a világ mégiscsak rigó volna. Az utóbbi évek legötletesebb kiállítása ugyanis képes elhitetni, hogy mindez nem csupán legyintést érdemlő álom. Sokkal, de sokkal több annál.
