Szociológiából és kommunikációból doktorált, majd elkezdett dokumentumfilmeket készíteni, mielőtt fikciós műre vállalkozott volna. A tudománytól eljutott a mesélésig?

Pontosan. Az egyetemi tanulmányaim és a kutatásaim miatt kényszerültem rá, hogy kamerát fogjak a kezembe. Rájöttem, hogy a mozgókép segítségével sokkal könnyebben meg tudom mutatni az embereknek azt, amit a világból látniuk érdemes. Ezek olyan egyéni sorsok, melyek nagyon sok mindent elmondanak a társadalmi jelenségekről. Sokkal hatásosabb eszköz a mozgókép, egy filmmel többet lehet elérni, mint egy halom tanulmánnyal, amelyet csak néhány szakmabeli olvas. A lány és a költő is igaz történet, Chioggiában abban a borozóban hallottam, ahol végül a filmet felvettük. Ezen a környéken élt az édesanyám, tulajdonképpen én is itt nőttem fel. Először azt gondoltam, hogy ezt is dokumentumfilmként mesélem el, aztán úgy éreztem, hogy ez a sztori megéri azt a kockázatot, hogy a tényeket csak egyfajta metaforaként alkalmazzam. A lány és költő tulajdonképpen átmenet a dokumentum- és a fikciós műfajok között, és nagyon reménykedtem, hogy a jó eszközöket hoztam közös nevezőre.

A kettősség tapasztalható a szereposztásban is: a nagy fesztiválcsemegék színész sztárjai mellett amatőröket is bevont a munkába.

A két főszerepre mindenképpen tapasztalt színészeket szerettem volna. Az első gondolatom Shun Li szerepére Zhao Tao volt, mivel beleszerettem a játékába a Csendélet című filmjében: egyszerre tud költői és naturalista lenni. Egy évvel a forgatás előtt találkoztunk, meghívtam Chioggiába, és miután megmutattam neki a várost, azonnal igent mondott. Rade Serbedzija esete nem ennyire triviális, mivel a forgatókönyvben még nem horvát nemzetiségű volt a karakter, hanem délolasz. Aztán rá kellett jönnöm, hogy óriásit hibáztam, Chioggiában egy délolasz halász sokkal idegenebb lenne, mint egy horvát. Átírtam a könyvet, majd megmondtam a producereknek, hogy Radéra gondolok, mire azt mondták, felejtsem el, mert nem tudnak megszerezni egy Hollywoodban is dolgozó színészt. Én azért megpróbáltam: felhívtam a horvátországi számán, hagytam rajta üzenetet, majd másnap visszahívott. Jól elcsevegtünk a halászatról, mivel neki is van egy kis halászhajója. Azonnal úgy érezte, hogy Bepi karaktere rá van szabva – ennek meg csak örülni tudtam. A kocsmatársaság viszont valóban helyi halászokból áll, ők néhány nap alatt ráhangolódtak a profi színészekre. A profik pedig megtanulták tőlük a helyi olasz dialektust.

Érdekes, hogy míg Bepi horvát, ő mindig azt mondja magáról, hogy jugoszláv.

Mert az idősebb generáció ma is annak tartja magát. Rade Serbedzija is ugyanezt mondja magáról, mivel az apja szerb, az anyja pedig horvát, és egy olyan családban nőtt fel, ahol a nacionalizmus nem volt téma. Velence környékén pedig tényleg nagyon sok az idősebb „jugoszláv” halász – készítettem róluk dokumentumfilmet is.

A lány és a költő Velencében debütált, majd bejárta a világ filmfesztiváljait. Számított ekkora eufóriára?

Természetesen nem, bár minden egyes filmkészítő reménykedik a sikerben. Maga a velencei premier hihetetlen élmény volt, de nem azért, mert a világ legöregebb és egyik legfontosabb filmes rendezvénye, hanem mert otthon voltam. Szinte egy karnyújtásnyira voltunk attól a helytől, ahol az egészet felvettük. Ezután kezdődött a csoda: Olaszországban több mint százezer nézője volt, Franciaországban is hasonló eredményeket ért el. A film lassan kétéves, és még mindig járja a fesztiválokat, egyre több országban kerül mozikba. A sikert abban látom, hogy sikerül felébreszteni a nézők érzelmeit.

Az Európai Parlament Lux-díját is megkapta A lány és a költő. Nem mellékesen a Fliegauf Bence rendezte Csak a szél is benne volt a végső háromban.

Láttam, nagyon erős filmnek tartom. Még a társadalmi kérdések is hasonlóak, melyeket Bence és én feszegetünk, de míg én szerelmi drámába csomagoltam azokat, ő inkább kriminalizálta a témát, méghozzá egy izgalmas szemszögből: az áldozatokéból. Egy rossz szavam sem lett volna, ha a Csak a szél nyeri a Lux-díjat.

„A velencei premier hihetetlen élmény volt”