Az Alice In Chains új lemeze: Nem lehet lerobbantani

Azt álmodtam, hogy állok egy kamionnal az ártándi határátkelőnél, és várok, és már órák óta várok, és negyven fok van, és az Alice in Chains új lemezét kezdem hallgatni, és ahogy feljebb és feljebb tolom a hangerőt, úgy lesz egyre hűvösebb a sofőrfülkében a membránok szelétől.

És azt is álmodtam, hogy ahogy hűl a környezet, úgy ver mégis egyre inkább le a víz ettől a mocskosul jó zenétől. Ebből is látszik, hogy nem tudok szabadulni az AIC The Devil Put Dinosaurs Here című új lemezétől, illetve annak hatásától – mondjuk aki szabadulni akarna tőle, az meg is érdemli, hogy megzabálják a szúnyogok egy ittas balatoni estén. Annak nem való más, csak a lakossági diszkó, azt mihamarabb nyelje el végre a kokodzsambó-univerzum, és ne is halljunk róla többet. Szavazni meg pláne ne engedjük.

Utoljára négy éve kínálta meg rajongóit lemezzel az Alice In Chains, a Black Gives Way to Blue fontossága pedig nem csupán abban állt, hogy az évtized (mármint az előző) egyik legjobb rock lemezeként jegyzik az annalesek – hanem a hatalmas come backben is: előzőleg majdnem másfél évtizeden át nemigen hallatott magáról a seattle-i gyökerű banda. Jó, hát voltak válogatások meg néhány kislemez, de azért egy egész utazást valahogy nem tud pótolni egy-két jól elkapott úti fotó. Úgy is lehetne mondani, hogy a visszatérő lemez afféle próba volt: a kvázi csönd közben felnőtt generáció vajon hogyan reagál, reagál-e egyáltalán arra a súlyos metálra (hogy grunge volna?, alig hiszem), amit az AIC töretlenül képvisel. Hogy működik-e még a szett?

Működött. És működik most is, ennek a kamionosok a megmondhatói. A tizenkét kompozíciót magában foglaló, The Devil Put Dinosaurs Here olyan rengeteg meglepetéssel nem szolgál, az alaphangulatot tekintve pláne nem. Ugyanolyan nyomasztó, súlyos, sötét atmoszférát teremt, és ugyanúgy befészkeli magát a hallgató mindennapjaiba, mint a korábbi lemezek. (Nincs sok különben, ez a mostani az ötödik a sorban.) Ami persze túlzás – nincs két egyforma lemez, nincs olyan, hogy ugyanolyan, de aki korábban kedvelte az AIC-t, az szerintem most sem fog csalódni. És én nem is hallatlan meglepetést vártam – azt meghagyom a ha kell, ha nem kabátot váltó csapatoktól. Egy hamisítatlan AIC-anyagot vártam, és azt meg is kaptam rendesen.

A Hollow grandiózusan nyitja meg a hosszú című lemezt, hogy aztán a folytatás nemkülönben nagyszabású legyen, hiszen a Pretty Done jóval több, mint egy pretty done dal. A Stone látszólag nyugisabb, de legalábbis vékonyabb indulással ver át alaposan, mert hát persze dehogy. A Voices aztán már meghozza a lazább szövésű metált – és bár én elhiszem, hogy lemezdinamikailag jót tesznek az ilyen levegősebb számok, mégis lehagytam volna ezt az opust. Annál is inkább, mert a címadó dal éppen megfelelő módon juttat levegőhöz a maga hat és fél perces hosszúságával. És aztán megy minden a maga útján, egészen a Scalpelig, amit megint csak nem nagyon értek, de lehet, hogy csak azért, mert elaludtam közben. A vekkert itt most a brutálisan koszos és brutálisan kilencvenes évekbeli (és brutálisan jó) Phantom Limb játssza. A Hung On A Hookkal már a lezárásnak ágyaz meg az Alice In Chains, a Chokesszal pedig valóban búcsút veszünk a rövidnek éppen nem mondható, 67 perces anyagtól – amelynek talán jót tett volna egy kis húzás (kéthárom dal nélkül simán tökéletes a cucc), de amely még így is a lerobbanthatatlan mappák között foglalta el méltó helyét az mp3 lejátszómon.

Alice In Chains: The Devil Put Dinosaurs Here
Capitol, 2013

 

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.