És azt is álmodtam, hogy ahogy hűl a környezet, úgy ver mégis egyre inkább le a víz ettől a mocskosul jó zenétől. Ebből is látszik, hogy nem tudok szabadulni az AIC The Devil Put Dinosaurs Here című új lemezétől, illetve annak hatásától – mondjuk aki szabadulni akarna tőle, az meg is érdemli, hogy megzabálják a szúnyogok egy ittas balatoni estén. Annak nem való más, csak a lakossági diszkó, azt mihamarabb nyelje el végre a kokodzsambó-univerzum, és ne is halljunk róla többet. Szavazni meg pláne ne engedjük.

Utoljára négy éve kínálta meg rajongóit lemezzel az Alice In Chains, a Black Gives Way to Blue fontossága pedig nem csupán abban állt, hogy az évtized (mármint az előző) egyik legjobb rock lemezeként jegyzik az annalesek – hanem a hatalmas come backben is: előzőleg majdnem másfél évtizeden át nemigen hallatott magáról a seattle-i gyökerű banda. Jó, hát voltak válogatások meg néhány kislemez, de azért egy egész utazást valahogy nem tud pótolni egy-két jól elkapott úti fotó. Úgy is lehetne mondani, hogy a visszatérő lemez afféle próba volt: a kvázi csönd közben felnőtt generáció vajon hogyan reagál, reagál-e egyáltalán arra a súlyos metálra (hogy grunge volna?, alig hiszem), amit az AIC töretlenül képvisel. Hogy működik-e még a szett?

Működött. És működik most is, ennek a kamionosok a megmondhatói. A tizenkét kompozíciót magában foglaló, The Devil Put Dinosaurs Here olyan rengeteg meglepetéssel nem szolgál, az alaphangulatot tekintve pláne nem. Ugyanolyan nyomasztó, súlyos, sötét atmoszférát teremt, és ugyanúgy befészkeli magát a hallgató mindennapjaiba, mint a korábbi lemezek. (Nincs sok különben, ez a mostani az ötödik a sorban.) Ami persze túlzás – nincs két egyforma lemez, nincs olyan, hogy ugyanolyan, de aki korábban kedvelte az AIC-t, az szerintem most sem fog csalódni. És én nem is hallatlan meglepetést vártam – azt meghagyom a ha kell, ha nem kabátot váltó csapatoktól. Egy hamisítatlan AIC-anyagot vártam, és azt meg is kaptam rendesen.

A Hollow grandiózusan nyitja meg a hosszú című lemezt, hogy aztán a folytatás nemkülönben nagyszabású legyen, hiszen a Pretty Done jóval több, mint egy pretty done dal. A Stone látszólag nyugisabb, de legalábbis vékonyabb indulással ver át alaposan, mert hát persze dehogy. A Voices aztán már meghozza a lazább szövésű metált – és bár én elhiszem, hogy lemezdinamikailag jót tesznek az ilyen levegősebb számok, mégis lehagytam volna ezt az opust. Annál is inkább, mert a címadó dal éppen megfelelő módon juttat levegőhöz a maga hat és fél perces hosszúságával. És aztán megy minden a maga útján, egészen a Scalpelig, amit megint csak nem nagyon értek, de lehet, hogy csak azért, mert elaludtam közben. A vekkert itt most a brutálisan koszos és brutálisan kilencvenes évekbeli (és brutálisan jó) Phantom Limb játssza. A Hung On A Hookkal már a lezárásnak ágyaz meg az Alice In Chains, a Chokesszal pedig valóban búcsút veszünk a rövidnek éppen nem mondható, 67 perces anyagtól – amelynek talán jót tett volna egy kis húzás (kéthárom dal nélkül simán tökéletes a cucc), de amely még így is a lerobbanthatatlan mappák között foglalta el méltó helyét az mp3 lejátszómon.

Alice In Chains: The Devil Put Dinosaurs Here
Capitol, 2013