A magyar tradíció dacára a cirkusz ma már nálunk is bővebb jelentéssel bír, mint az állatokkal-bohócokkal-artistákkal teli porond és manézs elbűvölő (vagy kinek hogy: taszító) világa. Aki nem gyakori látogatója a Trafónak, nem látott egyetlen új cirkuszos vagy kortárs cirkuszos előadást sem mondjuk a Művészetek Palotájának fesztiválszínházában, az is hallott már erről. Hogy mi a különbség? A hagyományos cirkuszban a porondmester által vezényelt számok jönnek egymás után, különböző kunsztok, egy pici mindenből, légtornász és állatidomár, bohóc és zsonglőr. Az új és a kortárs változat már nem csak a szórakoztatásra helyezi a hangsúlyt. Nagyobb szerepet kapnak a társművészetek, a színház, a tánc. A különbséget nehéz definiálni, de az tény, hogy az új cirkusz a színház felé billen, és nem „bennszülött” rendezők hozzák létre az előadást – francia csapatokkal például a magyar Nagy József és Schilling Árpád is dolgozott –, nincsenek csillogó jelmezek, megszokott figuratípusok, és nem is annyira az ügyességen, a trükkön van a fókusz, hanem magán a művészen, a művészeten. Nehéz erről beszélni, hiszen hiányoznak a témához a bejáratott szavaink, nem oktatják egyetemen, ritkán kutatják, és akadémiai tudományok sorába se került be sehol a világon.

A francia Compagnie 111 produkciója párbeszéd a technológia és az emberi testek között

Hogy a helyzetet tovább bonyolítsuk, eláruljuk, hogy Yohann Floch, a kulturális újságíróknak szervezett Unpack the Arts elnevezésű EU-cirkuszprogram moderátora és ötletgazdája azt mondja, a hagyományos cirkusznak is több verziója van már. Bármily meglepő, idetartozik ugyanis a világhírű – meglehetősen bevételorientált – Cirque du Soleil, amelynek csillogó-villogó világa mégiscsak a szakmai készségre-tudásra épül, ámulatra és káprázatra, parádés jelmezekre és impozáns méretű díszletekre, noha az előadásokban nincsenek állatok. Az elvárások egyre nagyobbak, hiszen nehéz újat mutatni.

A belga Humorologie-t huszonhét éve rendezik meg a turisztikailag nem éppen frekventált Kortrijkban. 2005 óta csak nevében szól a mulatságos produkciókról: akkor az új művészeti tanácsadóval, Koen Allary kurátorral, a Flamand Cirkuszközpont igazgatójával új tartalom érkezett. Mivel már se stand-up comedyk, se állkapcsot remegtetően vicces előadások nincsenek a programban, úgy gondolja, talán új nevet is felvehetnének. Koen – aki begipszelt lábbal abszolválta a június legvégi eseménysorozatot – azt meséli, a Circologie lenne a legkézenfekvőbb megoldás. Már meg is vették ezt a honlapnevet, igaz, ez a névadási kérdés valószínűleg a legegyszerűbb része a fesztiválnak. A közönségszervezés a legbonyolultabb: nem könnyű rádumálni a belgákat (se), nézzenek kortárs cirkuszt. Még akkor sem, ha a helyiek egy euróért akár két produkcióra is bejutnak.

Ezért meglehetősen sok kompromisszumot kell kötniük, ami – valljuk be – azért látszik a kínálaton is. A három nap alatt teljesen különböző fajsúlyú nemzetközi produkciók váltogatják egymást – a fantasztikustól a felháborítóig. Döbbenten nézzük, hogy került a programba a gatyaletolós humorú cseh Cirk la Putyka műsora, amelyért amúgy a közönség őrjöngve rajong, ez kapja az egyetlen standing ovationt. Ilyet már láthattunk itthon is, mégis leforrázva megyünk ki a cirkuszsátorból.

A La Putyka című előadás egyébként – mint az egyik beszélgetésből kiderült – nem egy hosszas, érlelt próbafolyamat „terméke”. Különböző szakmával rendelkező emberek jöttek össze, állították össze a saját számukat, és gyakorlatilag a bemutatón, 2009-ben mutatkoztak be egymásnak. Az énekes például rockzenész, a trambulinon egykori műugró látható, a bábszínész pedig az egyetlen színész a csapatban, akinek alakítását egyedül akkor értékeltük, mikor sört osztatott a nézők között. Ezzel is utalva arra, hogy mennyit vedelnek a csehek (állítólag évente átlag 164 litert). Sokat turnéztak az előadással, igaz, akkor a cseh – inkább vásári komédiára emlékeztető – szöveget kicsit átpofozták, hisz a helyi poénokra értetlenül reagált a közönség.

Persze vanmááásik, azaz volt. A Trafóban tavaly ősszel ment, Kortrijkban azonban most kápráztatta el a szakma javát és tulajdonképpen a nézők jó részét is a francia Compagnie 111 produkciója, a Sans objet, amelyről Aurélien Bory rendező elsőként annyit mond: párbeszéd a technológia és az emberi testek között. A főszereplő a hetvenes években az autógyártáshoz használt hatalmas robot, amely ugyan eredeti értelmét elveszti a színpadon, de újat nyer, ugyanolyan részese a koreográfiának, mint a két akrobata táncos, csak a masinát nyolcvan százalékban előre programozták. (Még pont annyira, hogy ne lépje át az élő produkció határait.) Az „óriásbáb” pakol ide-oda, díszletelemeket mozgat, falakat húz fel, dobozban cipeli a művészeket, így olyan természetes eleggyé válnak, mint amennyire a technika beszövi a mindennapjainkat. Bory két évig dolgozott az embereivel ezen a produkción, többféle perióduson mentek keresztül, még robotot is cseréltek. Nem érzi, hogy nagyobb rizikót jelentene ez (az Űrodüsszeia című film előtt tisztelgő) robotjelenlét, mint bármely más artistaelem a cirkuszban. A rendező a beszélgetés után ráadásul örömmel mesél a budapesti Trafóról, az egyik kedvenc teréről, ahol már jó néhányszor felléptek. „Josef Nadj és Gjörgi Szabó”, mondja ámulattal, és tulajdonképpen alig várja, hogy elhozza az új produkciókat, ha nem is a következő évadban, de az utána következőben feltétlenül.

Pina Bausch színháza előtt tiszteleg a Gandini nevű színház a Smashed című előadásával. Almákkal és porcelánokkal zsonglőrködnek, szakmai tudásuk páratlan, színészi képességük is egyedülálló, bár a történet (amely feltehetően létezik) átláthatatlan. Ember legyen a talpán, aki rájön a nosztalgikus zenékkel átitatott sztoriból, hogy a konfliktusok és szerelmek mögötti szexista megjegyzéstömeg egyfajta provokációul szolgál. (A dramaturg fájó hiánya itt is erősen érződik, akárcsak a cseheknél, de azért a kettő nem említhető egy lapon.) Almák repkednek parádésan a levegőben, nyolcvan darabot kapkodnak a színpadról. Mindegyik atomjaira zúzva végzi, akárcsak négy garnitúra teáskészlet, amelyeket turnéhelyszíneiken vásárolnak a helyi limlomosnál. Nézzük a produkciót, és arra jövünk rá: valószínűleg jobban eshet földhöz csapkodni a gyümölcsöt és a porcelánt, mint nézni a rombolást.

Bár a kortárs cirkusz erős jelentéssel bír, szinte páratlan, hogy egy cirkuszelőadás politizáljon. Pedig ezt teszi a Company Pol & Freddy előadása, a Le cirque democratique de Belgique. A demokráciával játszanak szabadtéri előadásukon, a szavazás lehetőségével, pont azon az álságos módon, ahogy ezt megszoktuk a tévéből, a parlamentből. Piros és sárga kártyákkal voksolhat a néző a folytatásról. Nehezen buktathatóak le, pedig a húsz lehetőség közül maximum kétszer lehet valóban szavazni, a többi szimpla manipuláció. De hogy nem trafáltak mellé, jól mutatja, hogy az emberek nagy része lelkesen szavaz. Naná, hogy a veszélyest, a hülyébbet választja a két opcióból, tisztára, mint a hajdani gladiátormérkőzéseken. Bárminden artista tisztában van a rizikóval, nincs az a hülye, aki például a háromméteres létra tetejéről beugrana egy vízzel töltött gumimedencébe. De mégis, meg kell felelni az ígéretnek és az elvárásnak, így a „véletlenül” feldöntött létra és egy oldalt kifeszített lepedőbe zuhanás megoldja a helyzetet.

A cirkusz az összes művészet modellje, mondják. Nem véletlen, hogy a flamand kormány kétmillió euróval támogatja ezt a művészeti ágat. 2008-ban a flamandok cirkuszrendeletet hoztak létre, igaz, a művészdekrétumtól különálló jogszabályt. Hogy összesimul-e majd idővel a kettő, azt nem tudják, de az biztos, a flamand politikusok egyöntetűen, jobbról és balról is azt vallják: a kultúra nagyon fontos a válság idején. Talán a legfontosabb.