Közelről ugyanezek az alakzatok kellemetlenek. Formájuk akkor is amorf, amikor többé-kevésbé szabályosak, mert durva, rücskös felületük mint az odacsapott, el nem simított malteré, ám a malter szilárdsága híján, mert tapintás nélkül is látnivaló, hogy belülről lazák és állhatatlanok. Anyaguk jobbára papírpép, ez az önmagában sem kellemes matéria, amely harsányra festve különösen ellentmond minden szoborképzetnek és -emléknek.

Aztán, ha mégis megszokjuk ezt a provokációt, óhatatlanul kezdünk formákat belelátni. Némely drótszálon ingó sodrott darab olyan, mint egy megpöndörödött, de még mindig zöld falevél, a Természetvédelmi terület-sorozat korongjai olykor lyukacsosan, olykor rozsdásan is, mégiscsak virágfejekre emlékeztetnek, egy Tájhangok 5. – ez történetesen festett fa – zöld és kék madárfélét formáz.

Innen pedig már csak egy lépés a megbékélés a nagyobb plasztikákkal. A padlón szerteszét – mondjuk, a csalitosban – talapzat nélküli kompozíciók hevernek, olykor már-már emberalakra, máskor vidor-fenyegető lényekre emlékeztetők, de inkább olyan térplasztikák, amelyek alig jogosítanak fel képzettársításra. Nonfiguráció, amely az egyre inkább felismerhető konstruktivitásával meg a szürreális szabadságával valahogy Henry Moore módszerét idézi, anélkül – ebben lehetetlen anyaguk és lehetetlen instabilitásuk is megakadályozza őket –, hogy a legkevésbé is utánoznák amazt.

A kettősséget aztán a Szellemeim élő panoptikuma demonstrálja. A tizenhárom nagyplasztika a hátsó körcsarnokban vonul fel, ezek már üvegszálas poliészterből meg gumiból készültek, ami nem kevésbé szobortaszító a köztudatban, de amely anyag mégiscsak szilárdabb és tapintatosabban színezhető. A formák változatlanul kétértékűek, amennyiben részben antropomorfak, ha tetszik, szellemmorfak, s egyszersmind szabálytalanok. Tépettek, lyukasak, szeszélyesek és tektonikusak, valóban ijesztőek és tragikusak lehetnének –ha nem vonná mindezt kétségbe az, hogy kerekeken elguríthatók.

A példásan rendezett kiállítás végigvezet az antiszobor-szobrászatig vezető úton. A jobboldali első terem emlékeztet azokra a hetvenes évekre, amelyekben a huszonéves Körösényi Tamás figurativitását üdvözöltük. Szabó Iván és az akkori főiskola figurativitásának neveltjét, aki már növendékként és kivált pályakezdőként annyi titkos lírával, még titkosabb iróniával töltötte meg – távolította el magától – ezt a tanítást. A pop-art, mint akkor annyi pályatársát, őt is megkísértette, a kétszemélyes, sajátos Felvonulók ennek a maradandó groteszknek az emlékműve, de a klasszikus örökségtől való távolodásnak csupán a kezdete volt.

Hogy miként látta üresnek és folytatásra fölöslegesnek a hagyományos szobrászatot Körösényi, annak megint csak eredeti bizonyítéka a Giacometti-sorozat, amely a mester műveit megvesztegető beleérzéssel reprodukálja, hogy aztán meghökkentő elidegenítéssel borítsa egyenként lepelbe, pont úgy, ahogyan a még nedves szobrokat a műtermekben szokás. Aztán ez az azonosuló tagadás azonosulás nélkülivé keményedik a konceptuális szakaszban. A fúrógéppel immár kilyuggatott bronzérmek, a Hősköltemény kevésbé eredeti ételhordó-sorozata mai szemmel logikusan vitt tovább a katonai terepszín megfestett, majd lemezplasztikába fogalmazott elemei felé, és az utóbbiak – még rétegelt lemezből, de már a későbbi drótlabilitással és tájra utaló címmel – a főtermek főművei irányába.

A művészet él – adta sorozatcímének a három esztendeje, ötvenhét éves korában meghalt Körösényi Tamás, és adta a kiállítás címének a kurátor, Forián Szabó Noémi. Utóbbi egy oldalteremben egymás mellé rakott két, időben nem összetartozó kisplasztikát, a papírpépből készült, zavaba ejtően naturális Két fasírtot nyolcvannyolcból és egy rozsdás szög emlékművét, amelyet öreg fenyőgerendába vertek Szobor címen kilencvennyolcban. Úgy is, mint a kiteljesedett Körösényi-életmű, úgy is, mint egy mai szobrászatfelfogás mozgásterének a két határát.

A padlón – mintegy a csalitosban – talapzat nélküli kompozíciók