Miután az is feltűnt neki, hogy egy antik történetben megjelennek ezek a szereplők, világos és nagyvonalú ötletnek tűnt számára, hogy Rameau Hippolütosz és Aricia című operáját távoli bolygón játszassa, csillagok között. Akár hálásak is lehetünk neki, hogy nem vette észre a másik lehetőséget, amely szerint a második magyar hangosfilm egyik főszereplőjét Hyppolitnak hívják, mert akkor a klasszikus történet és a vetített díszlet újabb lehetőséget nyitott volna számára, Diana lett volna Schneiderné, Thészeusz Jávor Pál, az árokban vezénylő Vashegyi György meg Kabos Gyula. Makáts úr pedig este minden körülmények között ott volt az Operában.

Megyesi Zoltán Arcas szerepében

Akárhogy is, egy tudományos-fantasztikus barokk opera elsősorban a jelmeztervezőnek aranybánya, meglódíthatja a fantáziáját, csak arra kell figyelnie, hogy ne perelhessen a Star Wars stábja, ami tökéletesen sikerült is. Ezekért a ruhákért aligha fog bárki is eljárást indítani, csak annyiban kötődik a sci-fihez, hogy most is meg lehetünk győződve: csúnya és kényelmetlen dolgokkal fedik el testük meztelenségét a földönkívüliek. Ha valamire hasonlít a Rameau-opera világa, az nem A csillagok háborúja, hanem a néhai Rajnai András Televíziós mesék felnőtteknek sorozata, vetítenek lávát meg vizet, közben meg elénekelnek ezt-azt.

Ami a zenei megvalósítást illeti, ha az ember kiheverte az első sokkot, a nyitány tétovaságát, és hogy utána Aricia szerepében egy ideges énekesnő remegtette a rekeszizmát, nem nagyon találva a megfelelő hangmagasságot, az eredmény közelebb volt az áhítotthoz. Vashegyi György végül is pontosan tudja, hogyan kellene ennek a zenének szólnia, és ami a zenekari játékot illeti, az Orfeo elég jól közelített egy nemzetközi színvonalhoz. A szakadék saját énekesekkel egyelőre átugorhatatlannak tűnik, annyira annak, hogy a másik címszerepre vendéget kellett hívni, Jeffrey Thompsont, aki rutinosan, barokk vagy legalábbis korhűnek tűnő gesztusokkal, kicsit talán túlérzékenyen nyavalyogva énekelte el a szerepet. Párja sok szempontból nem felelt meg a követelményeknek, Szutrély Katalin sem a színpadi súlyban, sem hangszépség vagy kidolgozottság tekintetében nem érett meg egy ekkora szerepre, viszont felmentést hozott a mellékeseket alakító hölgyeknek: ha a címszereplő ilyen, akkor miért épp ők énekelnének tisztán vagy szépen. Nem is tették.

Három énekes azonban így is nagyon tisztességes eredménnyel dolgozott. Vizin Viktória volt az első megkönnyebbülés, amikor az ember már gyűlölt mindent és mindenkit, hogy még csak tíz perce megy az opera, és máris azt szeretné, hogy egy helyrehozhatatlan áramszünet vessen véget mindannyiunk szenvedésének, akkor hirtelen megszólalt Phaedra, és valami kifejezést kaptak a zenei formák. Ehhez érkezett Schöck Atala, utóbb pedig Kovács István, mókás, ökörszarvakkal díszített bukósisakban, mint annak idején a Flintstone-család tagjai. Az ő küzdelme elég jól mutatta, hogy miért is nincs áldás a vállalkozáson: elég nehéz a hosszú recitativókból, nehezen kimondható nevű antik hősökből valami mához közeli, eleven zenedrámát formálni, segítség nélkül meg majdnem lehetetlen. Segítséget persze nemcsak a rendezés hozhat, hanem a partnerek is, hogy ne azt érezzük: elszigetelt lények énekelnek valami valóságos virtualitásban, igazi karok, lábak, fejek, hangok vetített környezetben. Ha ezt nem lehet megteremteni, még mindig marad a zene menekülő útvonalnak, el lehet énekelni az áriákat akkor is, ha nincsenek azok beágyazva valami követhető cselekménybe. Ehhez persze nem az Operaház lenne az ideális hely, de ki tudhatta ezt előre. Marad a szokásos tanulság a magyar régi zenei helyzetre: nincs jobb. De nem kell szeretni.