Bár hét-nyolc előadást is rögzített az Alföldi Róbert vezette Nemzeti Színház, szinte esélytelen, hogy ezek a felvételek valaha bolti forgalomba kerüljenek. Momentán nincs az a befektető, amelyik előadásonként milliókat fordítana arra, hogy fedezze a költségeket. Ezen a téren a DVD kiadásán és forgalmazásán túl a legtetemesebb hányad természetesen a szerzői jogoké. Mert míg egy színpadi előadáshoz „elég” jogdíjat fizetni a szerző(k)nek, fordítónak, tervezőnek, esetleg a rendezőnek, addig a felvétel esetén a színészeket is megilleti ez az összeg. És ugyan nagy volt a lelkesedés a nemzetis előadások iránt, nincs rá garancia, hogy ezres nagyságrendben elkelnének a felvételek – mondja Hegedűs Judit, aki Alföldi mellett volt a Nemzeti gazdasági igazgatója. A jogdíjakra a jegybevétel maximum húsz százalékát szokta költeni egy színház: attól függ, van-e fordító, zeneszerző az előadásban, hogyan állapodtak meg a szerzőkkel, százalékot kapnak-e a bevételből, vagy egy összegben fizetik őket. Az ősbemutatók esetében mindig nagyobb a kiadás, pláne, ha felkérésre készül a darab. A Nemzetiben egyedül az Egyszer élünk... című előadásnál fordult elő szerzői jogi vita, de ezt békésen rendezték, a színlapra kikerült: „A színpadi mű Mong Attila: János vitéz a Gulágon című könyvében leírt történelmi események alapul vételével készült”. Korábban szívesen bemutatták volna a Csárdáskirálynő című operettet is, de ezt az Operettszínház nem engedte, mert szerepelt a műsorán. Általában egy városban csak egy intézmény kapja meg a játszási engedélyt, kivéve, ha a korábbi bemutatót készítő társulattal meg lehet egyezni. Egyetlen ilyen példa volt a Nemzetiben: a Bányavirág, amelyet már Csizmadia Tibor is megrendezett korábban, és a produkció azóta is sikeresen megy a Pinceszínházban.

László Zsolt és Stohl András

Az Alföldi-éra előadásainak szerzői közül nem jelezte senki, hogy nem engedné a következő direktornak, Vidnyánszky Attilának, hogy továbbvigye bármelyik produkciót, bár egyelőre nem tudni, mi marad meg a régi repertoárból.

Szerzők az utóbbi időben az Új Színház igazgatóváltása idején tiltották le darabjaikat, más teátrumban ez nem fordult elő mostanában. Ilyesmiről Debreczeni Júlia, a Theatrum Mundi színházi és irodalmi ügynökség ügyvezető igazgatója sem tud. De olyan esetről igen, amikor majdnem leállítottak egy futó produkciót, és csak az utolsó pillanatban sikerült megmenteni. A külföldi szerző maga vette észre, hogy az előadásból hosszabb jeleneteket kihagytak az alkotók, és bár nem értett magyarul, pontosan ismerte – ugye – a saját darabját, és jól tudta, bizonyos részekre miként reagál(na) a közönség. Debreczeni Júlia, aki nagy színházak nagy produkcióit szokta Magyarországra hozni, úgy érzi, neki mediátorként kell szerepelnie a két fél között. Általában valamely magyar színház kéri fel arra, „szerezzen” meg neki egy külföldi darabot, és a helyi viszonyok ismeretében könnyebben meg tudja győzni a jogtulajdonosokat bizonyos változtatások szükségességéről. Mindkét fél érdekeit képviseli, de persze igyekszik a legkedvezőbb feltételeket kiharcolni a magyar színházaknak, a szerzői jogok szem előtt tartása mellett.

Viszonylag kevés rossz tapasztalata van a hazai társulatokkal, de előfordult például olyan helyzet, hogy egy létező darabot más címen – a jogdíj megfizetése nélkül – akart bemutatni egy ad hoc társulat. Az internet korában azonban minden kiderül. Debreczeni Júlia szerint az alkotóknak el kellene már érkezniük oda, hogy más művét, kreatív ötleteit ne közösségi alkotásnak tekintsék, amelyet szabadon felhasználhatnak. Ők is rossz néven vennék, ha se szó, se beszéd, egy produkciójukat valaki „újraforgalmazná”.

Magyarországon márpedig nagy hagyománya van a darabok átírásának. Ezt főként olyan esetekben javasolja Debreczeni Júlia, amikor a mű már nem jogdíjas (Magyarországon ez egységesen a szerző halálától számított 70 év). Ellenkező esetben ugyanis hosszas procedúra a szerző engedélyét megkapni. Nehezen fogadták el például a Vígszínházban futó A lovakat lelövik, ugye? szerzői, hogy a produkció elszakad a regény világától, és a mába helyezi a sztorit, de végül belátták, a darabnak javára szolgálnak a módosítások.

A színházi előadás DVD-kiadása viszont nem feltétlenül a szerzők jóindulatától függ: előfordul, hogy a film- és DVD-jogot már eladták másnak. Például az Angyalok Amerikában című nemzeti színházbeli előadást valószínűleg nem lehetne piacra dobni, mert a megfilmesítés joga már foglalt. A színház amúgy is illékony műfaj, nehezen megragadható, még akkor is, ha a színházak igyekeznek megőrizni az előadások emlékét.

Az ügyvezető igazgató úgy emlékszik, a legtovább Az operaház fantomja című musicalre kellett várniuk a hazai színházaknak. 1986-ban volt a londoni ősbemutató, és a 2003-as budapesti premierre kapta meg az úgynevezett non-replika jogot a Madách Színház. Ez azt jelenti, hogy nem az eredeti előadást kell lépésről lépésre reprodukálniuk. A replikának amúgy nincs nagy hagyománya Magyarországon, mert egyáltalán nem teszi kifizetődővé a hazai színházi rendszer, és az alkotók vágya, hogy saját elképzeléseik szerint valósítsanak meg egy előadást.

A függetlenek nagy része saját darabot tűz műsorra, de persze sokat dolgoznak kortárs magyar szerzőkkel is. A Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház igazgatója, Kulcsár Viktória szerint a struktúrán kívüliek jobban tudnak alkudni a jogdíjak terén, arra hivatkozva, hogy nincs akkora költségvetésük, mint egy kőszínháznak. A kortárs magyar szerzők olykor le is mondanak a százalékukról. Kulcsár Viktória nem is a darabjogok meg nem fizetését tartja igazán gyakorinak, hiszen a független együttesek is tudják, hogy az ügynökök lecsapnak arra, aki fű alatt mutat be darabot. Nagyobb probléma, hogy sok esetben engedély nélkül használnak például zenét, és fogalmuk sincs, miért mennyit kell fizetni.