Múlt vasárnap este a Mephisto előadásával fejeződött be az Alföldi-korszak a Nemzeti Színházban. Az ünneplésről beszámolt a sajtó, miként a tegnapi búcsúról is. Én a múlt vasárnap délután a Bánk bán juniorral köszöntem el tőle. 

Ott is fölállva tapsoltunk, a színészek virágokat kaptak. Szeretünk búcsúzni, szeretjük a vereséget megünnepelni, tekintet nélkül világnézetre, politikai irányultságra. S főképp szeretünk tüntetni a megváltoztathatatlan ellen.

Mert amúgy legfeljebb politikai ok van akár a bánatra, akár az örömre. A magyar színházművészetben egyáltalán nem biztos, hogy jelentősebb lesz ez a nap, mint bármely korábbi igazgatóváltás a Nemzeti Színház élén. A színház odébb táncol – ahogyan Zsámbéki Gábor írta egy a múlt század diktatúráit és a színház viszonyát taglaló könyv hátára. Alföldi színháza ugyanis nem fog megszűnni attól, hogy kizárták a nemzetinek mondott falak közül. És attól sem, hogy csapatával végül is nem kapott új helyet, noha erre igazán könnyen lehetett volna módot találni. És nem is csak azért, mert a Mephistót színen tartja a Vígszínház, Alföldinek meg néhány évre van mit játszania és rendeznie. Színészként a közeli napokban is láthatjuk az Átriumban és a Rózsavölgyi Szalonban, új rendezését, a Kőműves Kelement nemrég mutatta be a RAM Colosseum, és jön Szegeden a Dóm téren, majd a Papp László Sportarénában az István, a király. Hanem mert az ő színháza korszerű és eleven, azzal foglalkozik, arra reagál, amit a mai élet, a mai világ hoz magával. Nem nehéz elképzelni, hogy az fog történni, ami Mohácsi János színházával, mióta kitiltották Kaposvárról. Bárhol találkozhatunk Mohácsi-színházzal. Most éppen a Hippolyt álcája alatt Orlai Tibor Belvárosi Színházában.

Nehezebb kérdés, hogy mi lesz a Nemzetiben. Vidnyánszky Attila nincs könnyű helyzetben. Nem azért, mert új közönséget kell találnia. Az jórészt szervezés kérdése. Az már nagyobb nehézségnek látszik, hogy évek óta nincs igazán jó formában. Amióta színház-politikai vezető szerepet játszik, igazán csak a Mesés férfiak szárnyakkal című, pravoszláv misztikából táplálkozó debreceni előadása mutatott igazi formátumot. Az ember tragédiája-rendezései önismétlések voltak, a szegedi szabadtéri változat pedig valódi kudarcnak bizonyult. Háry Jánosa nem tudott túllépni a mézeskalácsos giccsen, a Bolha a fülbe pedig nem több egy tíz évvel ezelőtti produkcióba gyömöszölt (ma már talán nem is egészen aktuális) EU-szkeptikus kormánypropagandánál.

Vidnyánszky komoly problémája az lehet a jövőben, hogy az ő igazi színházeszménye, amiért sokan rajongtak, mások csak szerették, megint mások esetleg csak tisztelték, amelyet egyebek közt a Három nővér, a Halotti pompa, a Szarvassá változott fiú mutatott, meglehetősen távol áll attól, amit színházi dolgokban nem túl tájékozottnak látszó megbízói elvárnak tőle. Egykori Bánk bánja éppen a Nemzeti Színházban késztetett hangos tiltakozásra egy hazafias érzésű nézőt, a libákat kislányokkal azonosító s így a lúdjával szerelmi viszonyba keveredett Ludas Matyija meg Debrecenben verte ki a jobboldali biztosítékot. Az utóbbi évek sikertelenségei mögött is az lehet, hogy lelke színházát nemigen tudja összeegyeztetni azzal, amit a szája hirdet.

Persze lehet, hogy a Nemzetiben majd sikerül.