A franciákhoz mérve
Így aztán egészen jól látszik, hogy mi a különbség (s hogy van-e különbség) minőségben, de főleg időben.
A francia anyag a jeruzsálemi Izrael Múzeumból érkezett, és kiegészült a Szépművészeti Múzeum néhány képével. Elismeréssel kell szólni az izraeliek kollekciójáról, mely elég gazdag ahhoz, hogy a legnagyobb impresszionistáktól és posztimpresszionistáktól megfelelő számú képet tudjon kiállítani. Gauguintől például hét festményt is láthatunk (igaz, kettő a Szépművészetié), és nagyon szépen kirajzolódik e sorozatban, hogyan jutott el a „Vadak” atyja az impresszionizmustól a maga autonóm világába. De Monet is öt, Pissarro hét, Renoir öt, Guillaumin négy, Sisley, Bonnard, Boudin, Cézanne és Van Gogh pedig három-három képpel szerepel, hogy csak a legismertebbeket említsük.
A kiállítás világos párhuzamokat von, összefüggéseket mutat fel, és egészen érthetően, logikusan vezet végig a francia és a magyar festészet fénykorának fő vonulatain, kiemelve a kapcsolódási pontokat. Mindjárt a tárlat elején egymás mellett láthatjuk például Monet Virágzó szilvafák és Szinyei Merse Pál Virágzó almafák című festményét. Egészen hasonló élmény, egészen hasonló kivitelezés, de nagyon beszédesek az évszámok: 1879 és 1902. Húsz év késés. Ha valamiben lemaradásuk van a magyaroknak a franciákkal szemben, akkor éppen az idő az, nem a tehetség.
No nem mintha Szinyei éppen nem lehetne időben is versenytársa az impresszionistáknak, hisz a Majális már 1873-ban kész volt. Bőven időben. Hisz a francia impresszionizmus elnevezése is csak 1874-ben született meg, amikor az új irányzat első közös fellépése után néhány kritikus azt írta a képeikről, hogy azok csupán hangulatok, impressziók. De Szinyei már 1868–69-ben olyan képeket fest, amelyeknek törekvései párhuzamosak a kortárs franciákéival. Látni még nem látta őket, de „festő pajtásaitól, kik múlt évben Párizsban jártak a világkiállításon”, csoda dolgokat hallott róluk. „Képeik nincsenek componálva, egészen olyanok, mint a természet!” Ugyanaz volt az ő szándéka is, kiszabadulni a műteremből, a természet szabad fényeit, változó árnyalatait megfesteni, szakítani az egytónusú festészettel. „Megálljunk csak! – írja egy levelében –, Hiszen ez ugyan az, amit én akarok! Így lettem én a francia festők utánzója, mielőtt még tőlük egy képet is láttam volna. Ab invisis.” Azaz látatlanban. Hát így született meg néhány év múlva a Majális is.
Itt tehát nem a francia festészet hatásáról beszélhetünk, hanem párhuzamosságról. Csak hát e törekvéseiben kevesen támogatták Szinyeit a maga közegében. A Majálist első kiállítása alkalmával olyan értetlenség fogadta még Münchenben is, hogy festője majdnem örökre eldobta az ecsetet, de legalábbis e kudarc után hosszú szünetet tartott. (Vajon mi történt volna, ha akkor nem vidéki birtokára vonul vissza, hanem Párizsba utazik?) Látni kell azonban azt is, hogy Szinyei impresszionizmusa más, mint a franciáké. Ezt a különbséget egészen pontosan fogalmazza meg a kiállítás katalógusában Szinyei Merse Anna: „Ez is remegő fényfestés, csak éppen másmilyen, mint az impresszionistáké. A magyar mester számára a látvány elemei sosem bomlanak olyan apró részletekre, mint a felszín tünékenységét analizáló franciáknál.”
A kiállításon az egyes festői életművek viszonylagos egységben jelennek meg, nincsenek szétszórva, így egy-egy mester jól megkülönböztethetően, karakteresen jelenik meg. A tárlat U alakú termének külső ívén a franciák sorakoznak, velük szemben pedig, a kisebbik íven a magyarok. Több mint ötven francia és hatvanvalahány magyar kép. Egészen érdekes párhuzamok jönnek elő. Például Eugene Boudin (Monet mestere) tengerparti festményeivel szemben Mészöly Géza balatoni fürdőjelenetei. Finom atmoszférájú vízparti képek mindkét oldalon. Mednyánszky itt, Pissarro ott. Bár a direkt párhuzamok felmutatását nem feltétlenül keresik a kiállítás rendezői, Plesznivy Edit és Gergely Mariann, azért erre is látunk példát. A kiállítás egy pontján, érdekességként konkrét tematikai megfeleléseket állítanak szembe Monet három képével a magyar oldalon: Az avali sziklaszirttel szemben ott van Szinyei Vihar a starnbergi tavon című képe, A givernyi kisasszonyok szénakazlaival átellenben Hollósy Simon Szénaboglyái, az Étretati bárkákkal szemközt pedig Koszta József Csónak című munkája.
A kiállítás főképe, Monet Tavirózsák című festménye a nagy mester kései alkotása. 1907-ben készült, amikor már túllépett a világ az impresszionizmuson. Monet ekkor már nagy motívumainak tanulmányozásában merült el a sorozataival. Ezek egyike volt a vízililiomok vagy a szénaboglyák „színeváltozásának” megörökítése.
A tárlat üzenete szerint, míg kezdetben nem beszélhetünk konkrét kölcsönhatásokról a francia impresszionisták és magyar kortársaik között, csupán véletlen hasonlóságokról, leginkább spontán párhuzamokról, addig a posztimpresszionizmusban már direkt hatások is érvényesülnek, sőt a francia Nabis csoportban már ott találjuk Rippl-Rónait, akit itt nem is a magyar oldalon, hanem a francia térfélen mutatnak be, Bonnard, Vuillard, Maurice Denis és Paul Sérusier társaságában.
Az impresszionista törekvéseket a magyar közegben két nagy művésztelep, a szolnoki és a nagybányai teljesíti ki némi késéssel. Szolnokról írja már említett tanulmányában Szinyei Merse Anna: „párás levegőjét sokszor befolyásolta a futóhomokkal borított puszták közelsége. (…) E sajátos atmoszféra kettősségének köszönhetően az itt dolgozó festők műveit gyakran jellemezte egyfajta szürkésen összefogott alapkarakter, amellyel jól össze lehetett egyeztetni a napfény, a meleg árnyékok, a színes reflexek érzékeltetését is.” Deák Ébner Lajos, Tölgyessy Artúr, Bihari Sándor, Fényes Adolf, Perlmutter Izsák festményei sorakoznak fel ennek érzékeltetésére.
A posztimpresszionizmus és a belőle továbbvezető utak bemutatása három nagy alkotó köré szerveződik: Gauguin, Cézanne és Van Gogh ez a három mester. Cézanne a magyar Nyolcak nagy példaadója volt, nem véletlen, hogy az ő három képe átkerült a magyar oldalra, és Berény, Tihanyi, Kernstok, Czigány művei közt látható. Van Gogh három alkotása pedig Hollósy Simon hasonló tematikájú és ecsetkezelésű műveivel együtt került a falra.
A tárlat nyilván nem a versenyre kelés szándékával született, de nyilvánvalóan a magyar festészet európai rangjának megmutatásával, és ez sikerült is. Egyúttal beharangozó, előzetese a korszak magyar festészetének őszi, párizsi kiállítása előtt, amikor is a Musée d’Orsay-ban mutatkozik majd be száz évvel ezelőtti, élvonalbeli piktúránk.
