Villámapokalipszis
Inkább gyengíti ötlettelenségével, erőltetett humorával és azzal, hogy voltaképpen a Gyakornokok forgatókönyvét látjuk viszont, kissé átformálva, animációs verzióban. Kérdés, hogy ki „lopta” kitől az erősen moralizáló, szájbarágósan tanulságos ötletet.
A szerzői, illetve művészfilmet két alkotás is képviselné, a Cannes-t is megjárt Szarajevó gyermekei, mely iskolapéldája a szép, lassú, ám teljesen felesleges drámázásnak. A másfél órában mintegy húsz perc csak arról szól, hogy a főhősnő, Rahima épp siet valahová, és a kézikamera ideges remegéssel követi. A délszláv háború csupán poszter a falon, előtte folyik a teljesen tét nélküli nyavalygás. Sajnos Sofia Coppola sem igazán hozza az Elveszett jelentésben annyira szeretett érzékenységét. Az év legrosszabb filmcíme díjra pályázó Lopom a sztárom erőteljes társadalomkritika lenne, az új generáció gúnyrajza, ám ehelyett hosszú és lapos videoklip, teletűzdelve számos ellenszenves tinédzserrel és felnőttel. A megtörtént eseményeket feldolgozó alkotás döbbenetesnek készült, de csak vállrándítást ér el.
És így érkezünk el az újraforgatások, totojázások és az egyre magasabb költségek miatt az évszázad bukásaként „várt” Z világháborúhoz. És a meglepetéshez. Hiszen a Budapesten is forgatott zombis akciófilm a hét legnézhetőbb alkotása, már ha adrenalinos kikapcsolódásra vágyunk. Persze a pestiek most is csalódottak lehetnek olyan értelemben, hogy a Moszkvát alakító Budapest épp csak felvillan, hiszen a film végkifejletét teljesen újraértelmezték. Így már inkább tűnik egy többévados sorozat méregdrága bevezetőjének (pilotnak), mint önálló alkotásnak. Rebesgetik is már, hogy trilógiának szánták, szánják, feltéve, ha a pénztáraknál is jól teljesít.
És ehhez megvan minden adottsága. Pörgős, látványos, ész nélküli menekülés a fél világon át. S ennél többet nem is nagyon lehet elvárni egy katasztrófafilmtől. Az viszont külön tanulmányt is megérne, hogy miként gyorsultak fel az élőholtak. Romero klasszikusában, a ’68-as Élőhalottak éjszakájában még csak vánszorgó, tántorgó zombikat látunk, s a dráma érdekében meg kell sebesíteni a főbb szereplőket, hogy egyenlő legyen a küzdelem. Az évek, évtizedek múltával a holtak egyre gyorsabbakká, „intelligensebbekké” váltak. A Holtak napja remake-jében már futni kell előlük, Marc Forster mozijában pedig egyenesen rohanni, de ez sem segít. Az egymásra mászó ember- vagy inkább hullahegyek, a helikoptert is legyűrő zombik látványa drámai és nyugtalanító. Talán ilyen nyugtalanítóan félelmetesek lehettek annak idején a hidegháború veszélyeit és a szovjet fenyegetést jelképező halálcsapatok, amelyek (mily szimbolikus!) a nyugati világ jelképét, egy plázát kívántak bevenni. A mai holtak viszont már agresszívek, elképzelhetetlenül gyorsak, és az egész civilizált világot veszélyeztetik. Mintha a mai elbizakodott, környezetét pusztító ember támadna saját magára, gyorsan, járványszerűen és kíméletlenül. Könnyen lehet, hogy néhány év múlva Jeruzsálem bevétele elképesztő látványvilága miatt a zombiirodalom klasszikus jelenete lesz.
Sokat elárul az emberről, hogy mitől fél. Szorongásait miféle képzetekbe, lényekbe vetíti ki. A világvárosokat néhány perc alatt leigázó hordák az internet sebességéhez szokott, új generációnak szólnak, miközben finoman kritizálja is azt. És mindezt úgy, hogy nem feledkezik meg a szórakoztatásról, a humorról és a feszültségről sem. Nemcsak a nyílt színen, de a már megszokott, szinte kötelező, zárt terekben is képes valódi izgalmakat kelteni. Az utóbbi inkább főhajtás a korábbi mesterek előtt (a repülőgépes jelenetet kivéve, amellyel eddig még senki sem kísérletezett), az előbbi viszont már igazi újítás, a korhoz adaptált bírálat. Az apokalipszis villámváltozata. S bár némiképp megnyugtatóan zárul, az üzenet mégis egyértelmű: ha a kataklizma egyszer bekövetkezik, nem nagyon lesz hova menekülni.
