Közönségből közösség
Nem tudni, mikor volt ennyire fontos egy színház, főleg a Nemzeti. Példátlan, hogy a nézők hajlandók legyenek hónapokon át többórás sorban békésen kivárni, hogy jegyhez jussanak. Arra sem emlékszünk, hogy akadt volna olyan teátrum, amelyben fél éven át majd minden előadás után vastaps és virágeső fogadta volna a színészeket. Pont ezért Alföldi és a társulat érzelmi sokkban élt hetek óta. A művészek megpróbálták összerakni magukat erre az estére, és csak azt várták, hogy túléljék ezt az estét – „lelkileg”.
Mikor csönd lett, és a közönség felemelte a „Köszönjük!” feliratokat, azt nem nagyon lehetett kibírni – mondta Alföldi. „Majd biztos eljön a pillanat, mikor azt mondom: végtelen büszke vagyok arra, ami történt, az öt évre, hogy a közönség közösséggé vált, de hát ez most borzalmas.” Az utolsó Mephistón, a búcsúelőadáson nemhogy telt ház volt, de mint az elmúlt hetekben, hónapokban mindig, a lépcsőkön is ültek. Igen sokan jöttek a színházi szakmából, a tapsrendre pedig bementek a Nemzeti aznap nem játszó színészei közül jó néhányan – többek mellett Molnár Piroska, Kulka János, Mátyássy Bence és Znamenák István.
Alföldi Róbert felhívta a színpadra Mohácsi János rendezőt is, aki az egyik legkiválóbb nemzetis előadást rendezte, az Egyszer élünk, avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe címűt. Már a kapuban osztogatta a „Köszönjük!” feliratú fehér lapokat a törzsközönségből álló csapat, és arra kérte a nézőket, a színészek meghajlásakor némán emeljék fel a papírt. A Nemzeti Színházban jöttek össze, miközben órákig álltak sorban a jegyekért – mesélte Ravasz Myrtil, a tizenöt-húsz fős stáb tagja. Minden nemzetis búcsúelőadásra virágot vittek és ajándékokat a színészeknek. Az ember tragédiájára például almát, az Angyalok Amerikában szereplőinek kis emléktáblát.
Most úgy 125 virágot adtak fel a színpadra, és felkértek egy trombitást, játssza el a nézőtéren az Il silenziót. Festett transzparensek borították a karzat támláját: To Be or Not To Be, Köszönjük és a Jog az élethez és a szabadsághoz feliratokkal. Míg a közönség némán vagy éppen tomboló tapssal köszönte meg az elmúlt öt évet, a színészek jó része könnyek közt fogadta a hosszú ünneplést. „Ha feláll körülötted vagy hatszáz ember, garantáltan sírsz” – mondta az előadás után a riporter Veiszer Alinda, aki a produkciók nyolcvan százalékát látta. Jó néhány színészhez köti kicsivel több mint kollegiális riporter-színész viszony, beszélgettek is arról, milyen ez a búcsú, az ünneplés. Legutóbb Bodó Viktor előadásán, a Social Error – The LastMan in Budapest címűn kihívták a női nézőket, meséli az újságíró, és megkérték az urakat, álljanak fel, és tapsolják meg őket. Akkor kicsit megértette a másik oldalról, milyen standing ovationt kapni. A riporter, akinek pár éve nem adnak műsort a közszolgálati tévében, tudja, milyen a végén lenni valaminek, ami az ember szíve, az identitása, milyen nem csinálni azt, amit szeret.
Drukkol ugyanakkor a következő, Vidnyánszky Attila vezette csapatnak is, hogy csináljon jó Nemzetit. Bár hozzáteszi: az eddigi azért elég jó volt. Alföldi Róbert megbízatása június 30-ig szól. Az utolsó napon, az elmúlt öt év lezárásaként gálaestet tartanak, amelyen írók, költők, zenészek, színészek köszönnek el ettől a korszaktól. Délelőtt sajtótájékoztatót tart Alföldi Róbert, majd a CSAK – Akciócsoport a kultúráért szervezésében Mohácsi János gálaestet rendez. Erre a jegyek már elfogytak, de a nézők a színház előtti parkban piknikelve, óriáskivetítőn megnézhetik a műsort. Ezen a napon, a Balkon-szinten felavatják Kállai Ferencnek, a nemzet színészének a mellszobrát, Kutas László szobrászművész alkotását, átadják az Évad nézője díjat, sőt a közönség a művészekkel is találkozhat a gála után. A kivetítőn a régebbi darabokból összeállított montázs pörög, a szabadtéri színpadon zenészek játszanak.
