Ha eltekintünk az enyhén perverz nyitóképtől, az szúr szemet először, hogy minden, amit eddig a Fishing On Orfű fesztiválról hallottunk: igaz. A vadregényes odaút, a sűrű erdőn át vezető szerpentinek, a táj, amelyre tényleg nem tudunk jobbat a módfelett eredeti jelzőnél: festői. És persze a letisztultság. Hogy ezt érezzük, nem árt már délután megérkezni, de legalábbis világosban, hogy aztán még inkább értékelni tudjuk az alkonyat egészen másféle tapasztalatokat nyújtó színeit és formáit.

Kérdezzük, milyen volt a szerdai Kispál-nap, amelynek keretében aktuális magyar pop-, rock- és miegyéb bandák dolgozták fel, gondolták újra a Kispál és a Borz dalait. Független források egyértelmű állítása szerint jó, de van, aki szerint nagyon jó. Bár találkozunk egy őskispálossal, aki szerint, figyelem, szöveghű idézet: „úgy volt szar az egész, hogy ááá”, de ő szabad szemmel is jól láthatóan egy másik univerzum vendége éppen, köszönhetően a száz forintért visszaváltható pohárból nagy kortyokban fogyasztott vörösboros kólának, amit a mi köreinkben a szegény ember spurijának is neveztek egykoron, nem túl tárgyszerűen egyébként – úgyhogy nem adunk a szavára.

Sétálunk a DIP trió, valamint pécsi, Pécs környéki és budapesti slammerek által adott délutáni matiné után egy másik kövesúton, hogy együnk valamit, itt meg egy félmeztelen fiúba botlunk, aki Krisztiánt keresi nagyon. Ő sem szomjas már, de valahogy olyan kedvesen keresi azt a Krisztiánt. Közben tényleg majdnem minden erőnkkel azon vagyunk, hogy igazoljuk magunk előtt, hogy idegesít az egész, hogy már végképp kiábrándultunk, vagy nem is: kinőttünk a fesztiválozásból, s hogy nekünk programsorozat nagyon újat adni már nem tud. A programok szintjén egyébként valóban nem nagyon, ugyanezeket a bandákat, ha nem is éppen ilyen napi bontásban, de azért pár fesztiválon el-el lehet csípni. Hanem a hangulat, mégis.

A praktikumot tekintve: az úgynevezett gasztronegyed fikarcnyival sem nagyobb és átláthatatlanabb, mint szükséges. A péntek kora esti forgalmat figyelve, éppen kellemes méretű, az általunk eddig megjárt nagyfesztiválokhoz képest pedig mindenképpen pénztárcabarát kis pár száz négyzetméterről van szó, pedig valószínűleg Orfűn is ugyanolyan tarja, lángos, kolbász és hamburger sül, mint máshol. A pljeszkavicánkba mindenesetre még lehetett volna némi műgondot fektetni, a desszertként elfogyasztott, halálegyszerűségében is zseniális amerikai minifánk azonban tényleg meggyőző.

Ismerősök belenéztek a Pál Utcai Fiúk-koncertbe, visszatérve azt mondják, minden esetlegességével együtt is kitűnőre sikerült a hangverseny, de már búcsúznak is, a következő lényeges programpontig, a VHK-ig ők valamelyik pultnál lesznek, majd keressük meg őket, persze, persze, mindenképpen. Elsétálunk a Port.hu nagyszínpad felé, éppen az Isten Háta Mögött vereti, közepes mennyiségű néző előtt, nézzük egy kicsit. A Szabad Az Á-nál meg talán a Gypo Circust, amiről eddig nem hallottunk, de nem lehetetlen, hogy még fogunk. A Deli Máté Nagyszínpadnál (ez A nagyszínpad a fesztiválon) éppen semmi nem történik, úgyhogy rendesen körbejárjuk a Fishing On Orfűt, és közben örülünk, hogy a délután még fájóan hiányzó jég + citrom valahogy megérkezett.

És arról beszélgetünk, ugyancsak roppant eredeti módon, hogy milyen jó az, ha képtelenek vagyunk eltévedni egy fesztiválon – az alaprajz pofonegyszerűnek tűnik, lényegében minden logikus helyen van. Öthat zenei helyszín összesen, egymástól kellő, de semmiképpen sem túl nagy távolságra. Még sötétben, a rövidebb, lépcsőkkel szegélyezett utacskákon vándorolva sem érezzük elveszettnek magunkat, ami kész fegyvertény: mi még a Deák téri metróban is egészen könnyen el tudunk néha tévedni. A Fishing On Orfű átlátható és élhető, ez jut eszünkbe. Meg az, hogy milyen jó, hogy nem valamelyik sör- vagy üdítőgyártó, esetleg bankkártyacégről van elnevezve a fő zenei helyszín, hanem, ha minden igaz, egy nemrég született kissrácról.

A Viasatnál megy a rap meg a hülyéskedés – előbbire a Hősök a példa, utóbbira a Bëlga, de nem nagyon tudunk megmaradni egy helyen, úgyhogy megnézzük az Eosin Ghettót, amelyet ugyancsak nem ismertünk korábban, de egyből levesszük, hogy a Rage Against The Machine szelleme van itt megidézve. De nem időzünk soká, a fánkutánpótlást magunkhoz véve inkább újra a nagyszínpad felé vesszük az irányt, ahol most már a Quimby zenél, mely zenekart persze sokszor láttuk már – ilyen kellemes kulisszák között azonban még soha. És nem kell ahhoz rajongónak lenni, hogy melegséggel teljen meg a szív, amikor a szem egy komplett domboldalnyi éneklő embert lát, s az arcokon olyan okosan csillannak meg a mindenféle fények, a háttérben meg ott a már említett sűrű erdő.

Mielőtt azonban valóban eluralkodna az érzelgősség, iszunk egyet a kedvenc italunkból egy tényleg csendes kis sarokban, ahol szóba kerül Berlin, a költészet és egyéb magasröptű dolgok, hogy aztán végül a történet kezdőpontján emlegetett sátornál magukról decensen megfeledkezett barátainkat figyeljük kicsit, ahogy a Deák Bill Gyula örökbecsűje nyomán készült Ganxsta Zolee-örökbecsűre, a Rossz vérre tombolnak önfeledten. Később, kifelé menet meg azt látjuk halljuk, hogy Krisztián még mindig nincs meg, vagy már megint eltűnt, de sebaj, majd meglesz, a Fishing On Orfű mégsem a Deák téri metró. Csak az ország egyik legjobb fesztiválja.

A Quimby egy komplett domboldalnyi éneklő ember előtt lépett föl