A második regény Boleyn Anna bukásáról szól. Arról, hogyan ismerte fel az eljövendő bukás szükségességét Cromwell, hogyan ismertette fel ezt VIII. Henrikkel, hogyan rakta össze az egész ügyet, dolgozta meg az érintetteket, konstruálta meg a vádat, s bonyolította le az egész folyamatot. Nem tudom, hogy így történt-e a valóságban, de Mantel zseniálisan építette fel a folyamatot, még egy kelet-közép-európai olvasó is megnyalhatja utána néhány ujját. De a problémák is nagyjából az ujjnyalogatáskor érkeznek. Mi ugyanis, kelet-közép-európaiak, hihetetlen rutinnal kezdünk el olvasni a sorok között, mindent tudóan kacsingatunk saját magunknak a koncepciós per kiépültének egyes momentumainál. Már-már tanácsokat is tudnánk adni Cromwellnek, amikor szépen, lassan rájövünk, hogy amit mi a sorok között olvasunk, az nincs ott. Az értelmezési tartományt mi magunk konstruáljuk, ahhoz Mantelnek semmi köze. S amikor erre rájövünk, nagyon elromlik az egész. Ha ez tényleg Thomas Cromwellről szól, és semmi másról, akkor azt felkenhetjük a hajunkra.

Akkor egy egyszerű történelmi regénynél vagyunk, amelynek célközönsége a brit társadalom olvasni tudó része, amely attól jött izgalomba, jó nagy izgalomba, hogy a lényegében anyatejjel beszívott történet szereplői más, de adatolható karaktert öltöttek. És ennek a célközönségnek egészen más a viszonya a tényleges, történetileg releváns és fontos eseményeket feldolgozó történelmi regényhez, továbbá konkrétan ehhez a történethez, ezekhez a személyekhez, Cromwellhez, Henrikhez, Aragóniai Katalinhoz, Boleyn Annához és a többiekhez, mint nekünk. Nekünk ez legfeljebb érdekes.

A regény egyébként olvastatja magát. Szigorúan időrendben halad, egyszerű a nyelvezete, s valami hihetetlen intenzitással tapad rá a szerző a főszereplőre. Mantel a fejezeteken belül üres sorral elválasztott kisebb egységekre tagolja a szöveget. Az ezeken belüli konstrukció a legérdekesebb. Ezeken belül vannak időtörések, lehetnek földrajzi és gondolati ugrások is, mert mindig valami gondolati motívum tartja őket egyben. Viszont egyetlen olyan részecske sincs az egész regényben, amelyben Cromwell ne lenne benne. Ha nincs ott, akkor róla beszélnek, ő gondolja vagy őt gondolják, bármi történik, az vele valahogyan közvetlen kapcsolatban van. Ezért is nagyon hasznos, hogy a regény elején a szerző családonként vagy helyenként csoportosítva felsorolja a szereplőket. A Cromwellhez tapadtság ugyanis nem engedi meg neki, hogy nagyon jól kidolgozza a legtöbb szereplő karakterét, így nehéz is őket megjegyezni, viszont olvasás közben könnyen utána lehet nézni annak, hogy ki kicsoda.

Mivel közismert történelmi sztorit dolgoz fel, az olvasás során nincs okunk arra, hogy izguljunk a végkimenetelt illetően. (Pontosabban van okunk, hiszen mégiscsak regény, de elárulom, a végén kicsit csalódottak leszünk.) Persze közben rájöhetünk, hogy mégiscsak rejt a végkimenet némi izgalmat magában, mégpedig azt, hogy pontosan hol fogja befejezni. Ez a Gárdonyi-effektus: Gárdonyi nagyon tudta, hol kell befejezni. Ezért nem is árulom el, bár kedvességemet némileg árnyalja, hogy lesz egy harmadik regény is, ahogy az egy trilógia esetében el is várható.

A regény Nagy-Britanniában minden irodalmi és kereskedelmi díjat elvitt, amit csak elvihetett. A szerző közepesen híres íróból szupersztárrá vált (igazából már az első, a magyarul kissé szerencsétlenül Farkasbőrben címmel megjelent regény után). Meglepő lenne, ha ez a diadal az ország határain túl is ilyen méretekben folytatódna. Bár a történelmi regénynek Európa-szerte reneszánsza van, e téren elég bizonytalan határ húzódik az esztétikai értékkel is bíró és az ilyennek híján lévő regény között. Mantel regénye szerintem egyszerűen nem tud kijönni a szigetekről. Történelemnek nagyon brit, a ponyvás népszerűség elemeinek viszont nyoma sincs benne.