A regény főhőse egy halálos betegségben szenvedő, német ajkú, zsidó származású, de a vallást nem gyakorló férfi, aki 1923 nyarán háromhetes pihenésre érkezik Müritzbe, egy német tengerparti városkába. Nyaralni, gyógyulni, felejteni, egyszóval élni akar. Súlyos tüdőbaja van, étvágya nincs, életkedve is alig, évek óta álmatlanság és depresszió gyötri, súlya csak hatvan kilogramm. Egészségügyi problémái miatt egy évvel korábban nyugdíjazták egy biztosítótársaságtól, holott a müritzi kaland idején mindössze negyvenéves: 1883-ban született Prágában. Azonban a férfi nem nyugalmat lel a tengerparton, hanem – némiképp a saját maga számára is váratlanul –végre igazi társat: megismerkedik egy huszonöt esztendős, ugyancsak zsidó származású nővel, akivel szinte első pillantásra egymásba szeretnek. Sorsuk és életük attól kezdve örökre összefonódik, ám ez az örökkévalóság a férfi esetében – már ami a fizikai valóját illeti – alig egy évig tart, hiszen 1924 nyarán már halott. Szerelme, Dora az utolsó pillanatig kitart mellette, s voltaképpen ennek a kitartásnak a megrázó dokumentuma e könyv. Dora hűségesen és mindvégig reménykedve kíséri párját albérletből albérletbe, egyik városból a másikba, kórházról kórházra, de boldogok nem lehetnek, csak pillanatokra: a férfi végül fiatal szerelmese karjaiban leheli ki a lelkét. Ugyanakkor persze halhatatlan: e férfit ugyanis Franz Kafkának hívják, azaz a huszadik századi világirodalom egyik legnagyobb klasszikusa, akinek kultusza máig élő és eleven.

Eme kultusz terméke Michael Kumpfmüller könyve – sajnos.

Mert amúgy ez egy gyönyörű és felejthetetlen regény lenne.

Mármint ha nem tudnánk, hogy ebben a szerencsétlen sorsú főhősben – a „doktorban” – Kafkát tisztelhetjük. Ha el tudnánk vonatkoztatni attól, hogy most egy „nagy emberről” van szó, akkor ezt a könyvet az első betűjétől az utolsóig megrendült szívvel olvasnánk – főleg Nádori Lídia finom és érzékletes fordításában. Habár németül nem beszélek (tehát amagyar szöveget nem vagyok képes összevetni az eredetivel), ám olvasás közben ki tudtam kapcsolni a fejemből, hogy fordítással van dolgom – ebből gondolom, hogy a fordító remek munkát végezhetett. (A regényben szereplő napló- és levélrészleteket Györffy Miklós fordította.)

A regény hangja magával ragadó, sodró, nyelve a világhírű főhőshöz illően választékos, pontos és komoly, az elbeszélés feszes ritmusú – csak az az éteri, ájult tisztelet, amellyel Kumpfmüller a hőséhez közelít, az nagyon zavaró. Bármennyire igyekszik láttatni velünk a „hétköznapi” Kafkát, igyekezete (legalábbis számomra) kudarcba fullad, mert a szerző olyannyira imádja kultikus hősét, hogy az átsüt minden során. Hiába ábrázolja Kafkát alsónadrágban, hiába mutatja be a pőre emberi test embertelen szenvedését, képtelen fogást találni rajta, mert egy ponton túl visszariad magától a valóságtól. Az olvasó éppen úgy jár, mint a regénybeli nő, akit a haldokló férfi kiküld a betegszobájából, nehogy szerelme meglássa köpőcsészéjének tartalmát.

Nem, nem azt várnám én a szerzőtől, hogy ha egyszer a szerelmes Kafkát választotta érdeklődése tárgyául, akkor írja le a boldog-boldogtalan szerelmesek első és utolsó nemi aktusát. Nem, dehogy, nem az efféle intimitásokat hiányolom ebből a regényből. Hanem azt, hogy az író méltó lesz a saját főhőséhez, és mélyre ás a valóságban, nem csak a részletekben. Maga Kafka ugyanis nem riadt vissza az efféle élveboncolástól, sőt ritka nyíltsággal és önkínzó őszinteséggel tárta elénk lelkének sötét, pszichotikus tartalmait. Mit akart azonban Kumpfmüller? Egy nagyszerű szerelmes történetet írni? Azt sikerült neki. Magas színvonalú szépirodalmat alkotni igazi ember módjára beszélő és viselkedő, hús-vér alakokkal? Azt is sikerült. Megidézni az 1920-as éveket, a vészkorszak felé rohanó Európát, a minden képzeletet felülmúló rettenet előszelét? Igen, megcsinálta. Rekonstruálni egy nagy író életének utolsó esztendejét? Persze, vélhetőleg hiteles a krónika, elvégre a kultusz már földolgozta Kafka életének minden percét. S akkor mit is mulasztott el? Ahogyan a szerelmes Kafka kiküldte Dorát a szobájából, az én szememben éppen így csukta be Kumpfmüller saját maga előtt az ajtót, nehogy meglássa imádott hősén a váladékot, a testnedvet és az ürüléket. A könyv főhőse így nem az „igazi” Kafka, hanem csak Kumpfmüller Kafkája. Ez a szép regény ettől még Kafka-rajongóknak kötelező olvasmány, de aki az „igazi” Kafkára kíváncsi, inkább vegye le a polcról A pert.