MAGAZIN: Kicsit félve szerveztem ezt a közös beszélgetést, hiszen nem tudtam, hogy Éva – akiről Debrecenben köztudomású, hogy csak és kizárólag a hivatásának, a zenének él – vajon ismerős-e a a képzőművészet közegében. Erre föl olyan örömmel üdvözölte Burai Istvánt itt a debreceni Calico Jack Pubban, mint ha együtt járnának ide évek óta!

MOHOS NAGY ÉVA: Ó, ne tartson semmitől, nagyon szeretem a képeket, és Burai Pistát is régóta ismerem. Hiszen olyan kicsi ez a Debrecen…! Egyébként a képzőművészet éppen úgy hat rám, mint a zene: egy-egy festmény láttán nem tudom megfogalmazni, amit érzek, de azt tudom, hogy egy másik világban járok. Ahogyan Debussy mondta: „Ott kezdődik a zene hatalma, ahol a szó fogalma véget ér”. Szóval énekes és zenetanár létemre a festészetet nagyon szeretem! De Pista, ez nálad is így van a zenével, nem?

BURAI ISTVÁN: Dehogynem. Azzal az aprócska kiegészítéssel, hogy ahol a szónak és a zenének véget ér a hatalma, ott kezdődik a festészet…

MOHOS NAGY ÉVA: (fölnevet) Ó, hát ez nagyon jó! Ezentúl majd ezzel a kiegészítéssel mesélem a Debussy-idézetet, jó?

BURAI ISTVÁN: Jó!

MAGAZIN: Szerintem is! Éva, menjünk tovább egy primitív kérdéssel: miért szereti az operát?

MOHOS NAGY ÉVA: Hűha, ezt is nehéz volna megfogalmazni, mert röviden szólva az opera az életem. Mint műfajról azonban már könnyebben tudok beszélni, merthogy az opera komplexművészet: azért rajongok érte, mert nemcsak zene, de irodalom és képzőművészet is. Hiszen olykor olyan fantasztikus színpadképek között énekel az ember gyönyörűséges szövegeket, mintha egy-egy barokk olajfestmény kellős közepén állna. Nagyon sajnálom, hogy az opera kezd kimenni a divatból.

MAGAZIN: Maga szerint miért?

MOHOS NAGY ÉVA: Ez jórészt pénzkérdés: egész egyszerűen túl sokba kerül egy-egy előadás megrendezése. Pedig nem volna muszáj a legdrágább anyagokból tervezni a kellékeket és a díszleteket! Amikor a pályámat kezdtem, a nagyestélyi ruháinkat függönyanyagból varrták, a férfiak jelmezét pedig bútorvászonból, ami a nézőtérről egyáltalán nem látszott, viszont gyönyörű volt. Nem muszáj tehát megvenni a sok ezer forintos bársonyokat, inkább arra kell koncentrálni, hogy az összkép legyen szép. Az emberek végtére is álmodni mennek az Operába, úgy értem, át akarják lépni a valós fizikai világ határait, hogy átkerüljenek egy másikba – legalábbis az én felfogásomban.

MAGAZIN: Milyen jó, hogy az anyagot említette, éppen ez lett volna az átvezető kérdésem Burai úrhoz: önnek melyik anyag áll legközelebb a szívéhez?

BURAI ISTVÁN: Az az anyag a kedvencem, amelyikkel lehet valamit maszatolni. Tehát mindegyik. (nevet)

MAGAZIN: És a festészetben vannak olyan, a néző számára láthatatlan fogások, mint az Éva által említett példa a függönyből készült nagyestélyivel? Lehet ugyanígy „trükközni” a hozzávalókkal?

BURAI ISTVÁN: A színházban az a lényeg, hogy a néző ne csak nézze a színpadot, hanem el is jusson hozzá, amit ott lát, és ez éppen ugyanígy van a képzőművészetben is. Ha meggyőző az, amit csinálsz, akkor mindegy, hogy csomagolópapírra dolgozol-e vagy a legdrágább vászonra. Mindegy, hogy a legolcsóbb szénnel rajzolsz-e, vagy a legmárkásabb ecsettel festesz. A legdivatosabb ecset sem elegendő önmagában, kell valaki, aki megfogja.

MOHOS NAGY ÉVA: A művész.

BURAI ISTVÁN: Én jobban szeretem azt a szót, hogy alkotó. Aki nem művészkedik, hanem dolgozik, mint egy iparos.

MAGAZIN: S ha már az eszközöket említette: Rembrandt alighanem hátrahőkölne egy mai művészellátó bolt kínálatától, nem?

BURAI ISTVÁN: Meglepődne, az biztos, de nehogy azt higgye, hogy a mai kor technikai ellátottsága olyan nagy előny a képzőművész számára. Sőt néha úgy érzem, hogy sok tekintetben hátrány. Bemegy az ember az írószerbe, és akármilyen festéket kér, megkapja. Ott van a polcon háromszázhúsz szín. Keresni sem kell a különböző árnyalatokat, mindent megkapunk készen. Holott volt olyan időszak, amikor a festő saját maga készítette a festéket, tehát benne élt abban az anyagban, amelyből később valamit létrehozott.

MAGAZIN: Ön gyártott festéket?

BURAI ISTVÁN: Nem csináltam én sem. Sajnos.

MOHOS NAGY ÉVA: Pedig Leonardo csinált!

BURAI ISTVÁN: Igen, egészen sokáig, a XVIII. századig sokan maguk csinálták a festéküket. De mondom, mi már el vagyunk kényeztetve. A teljes ellátottság bizonyos értelemben hiányt okoz, vagy fogalmazzak úgy: nekem azt okoz. Ha visszamehetnénk az időben, azt szeretném, hogy a reneszánsz korában az apám hatéves koromban lökjön be egy festőműhelybe, és hagyjon ott tanoncnak. S ha kibírnám azt, hogy tíz évig a közelébe se engednek a képeknek, csak dolgoztatnak minden mással, akkor lassan-lassan, úgy tizenöt éves koromra suttyomban csak odapingálhatnék valamit a vászonra, ha a mester éppen nem látja… De csak akkor, ha kibírnám azt, amit egy tanoncnak a tanulóévek során ki kell bírnia.

MOHOS NAGY ÉVA: Ezt a lassú érési folyamatot én is hiányolom. A mai fiatalok rögtön színpadra kerülnek, holott amikor mi kezdtük a pályánkat, először csak a nézőtérre ülhettünk be, megnézni, hogyan próbálnak az akkori nagyok: Czakó Mária, Marsay Magda vagy Varga Magda. Aztán nagy sokára odaszóltak nekünk, hogy na, menjenek csak föl egy kicsit a színpadra, s próbálják meg utánuk csinálni… Nem hiába mondta a nagy Kertész Gyula operarendező, hogy egy fiatal énekesnek legalább három évre van szüksége, mire a színpadon állva végre elengedheti a zongorát. Addig izgalmában olyan görcsösen támaszkodik a hangszernek, hogy rossz nézni. Magyarországon volt egy nagy művészi tradíció, amelynek az volt a lényege, hogy az ember alázattal eltanulta a szakma alapvető fogásait a nagy öregektől, azok pedig örömmel tanították őket, mert tudták, hogy ennek a folyamatnak nem szabad véget vetni. Ezért tartom missziónak a tanári hivatást: át kell adni a fiataloknak azt az örökséget, amit a régi nagyok ránk bíztak.

MAGAZIN: Hasonlóképpen tanult a festő is?

BURAI ISTVÁN: Igen, szerencsés vagyok, mert nagy öregektől tanulhattam. Debrecenben évtizedekkel ezelőtt létrejött egy jó szabadiskola, a Medgyessy Ferenc Képzőművészeti Kör, ahol többek között tanított Félegyházi László, Bíró Lajos vagy Topor András. Olyan embereknek ismertem meg őket, akiknek a szakma az első mindenekfelett. Ők képesek voltak belénk plántálni mindazt, amit erről a mesterségről tudni kell, feltéve persze, ha a növendékek nyitottak voltak a tudás befogadására – hiszen nyitottság nélkül nem lehet fejlődni. S természetesen tehetség nélkül sem, de a tehetséget nem lehet semmilyen tanulással megszerezni, az vagy van, vagy nincs. És ha van, arról az ember nem tehet, s persze arról sem, ha nincs. Az viszont a saját felelőssége, hogy a tehetségét, ha megadatott neki, sok-sok munkával fejleszti-e vagy sem. Önmagában a tehetség sem elég, a szakma elsajátításához szükség van alázatra, következetességre és tisztességre. Ebben a tekintetben a zseniális Kondor Béla az egyik példaképem, aki széles körű tudással bírt a világról, ugyanakkor szert tett mély önismeretre is. Azt tapasztaltam, hogy azokból a fiatal festőkből soha nem lesz semmi, akik már huszonévesen azt hiszik, hogy ők szakmailag úgymond „készen vannak”, s már mindent tudnak a világról. Ne felejtsük el, hogy jó esetben az ember nem a saját szakmabelijeinek alkot, hanem a közönségnek. Az a normális, ha egy író nem a többi írónak ír, hanem az olvasónak. Tőlem ugyan egy festőkolléga sem fog Burai-képet venni, de nem is várom el tőle. Igaz, nem is várom el senkitől. Arra születni kell, hogy az ember festővé váljék, de arra is, hogy vérbeli műgyűjtő legyen valaki.

MAGAZIN: Én nem születtem műgyűjtőnek, mégis öt-hat Burai-kép lóg a falamon…

BURAI ISTVÁN: De biztos csak azért, mert nem fest. (nevet)

MOHOS NAGY ÉVA: Pistának igaza van, a közönségnek játszunk, nem a kollégáknak, a színház a közönségért épül, s nem azért, hogy a színész tudjon hol játszani. Emiatt nagyon fontos, hogy az előadás kielégítse a nézők fölsőbbrendű fantáziáját.

MAGAZIN: Ezen mit ért, a „fölsőbbrendű fantázián”?

MOHOS NAGY ÉVA: A nem hétköznapi világ megpillantására irányuló vágyat. Ennek kielégítését kínálja a színész, aki kimondja a nézők helyett a ki nem mondott szavakat. Sokak számára éppen emiatt ünnepnap színházba menni. A nézők ott a nem mindennapi énjükkel és a nem mindennapi érzelmeikkel találkoznak. Ezt a színészeknek tudniuk kell, s ennek meg is kell tudniuk felelni. Volt olyan kolléganőm, aki Mimit énekelte a Bohéméletből, és a harmadik felvonásban annyira elérzékenyült, hogy elbőgte magát. De mit ért el vele? Mi hátul röhögtünk, a néző meg nem értett semmit az egészből. Pedig fordítva kellett volna lennie: Miminek kellett volna kívül maradnia a jeleneten, és a nézőknek kellett volna elbőgniük magukat.

MAGAZIN: Ha már konkrét műveknél tartunk, korábban említette, hogy Beethoven Fideliója a kedvenc operája. Miért?

MOHOS NAGY ÉVA: Először is olyan gyönyörűséges a zenéje, hogy önmagában is élvezhető. Egy hangversenyteremben az egészet elő lehet adni mindenféle koreográfia nélkül, éppen úgy, mint egy szimfonikus művet. Ugyanakkor a története morális értelemben kivételesen tiszta: arról szól, hogy egy hűséges asszony mi mindenre képes a szerelemért. Nem ugrik le teátrálisan az Angyalvár tetejéről, nem iszik mérget sem, hanem elmegy a börtönbe a férje után, akinek egyszer hűséget esküdött. Nagyon nehéz mű, de gyönyörűséges, mind emberileg, mind művészileg. Ami pedig a személyes vonatkozásait illeti: ez volt az első opera, amelyben fölléptem a Magyar Állami Operaházban, majd két évig énekeltem ott rendszeresen.

BURAI ISTVÁN: Mivel vizuális ember vagyok, nagyon jellemző, hogy nekem egy-egy opera-előadásból leginkább nem is áriák vagy hibátlanul vezényelt nyitányok jutnak eszembe, hanem képek. Minden pillanatra úgy emlékszem vissza, mint egy kimerevített képre. Nem véletlen, hogy nem egy munkámban visszaköszönt egy-egy színházban látott kompozíció, gesztus, sőt egy érdekesebb színpadi bevilágítás is: az agyam elraktározta az ott látott fényviszonyokat, amelyek később – tudatosan vagy tudattalanul – leképeződtek a papíron.

MAGAZIN: Érdekes, hogy a művészi munkát illetően olyan sok mindenben egyetértettek a beszélgetés során! Pedig azt hittem, ez éppen ellenkezőleg történik majd…

MOHOS NAGY ÉVA: Miért?

MAGAZIN: …mert az opera igazi csapatmunka, a festészet pedig abszolút magányos tevékenység. Mégis úgy beszélgetnek egymással, mintha mindketten ugyanazt a hivatást űznék. Mi ennek az oka?

BURAI ISTVÁN: Nem tudom. De abban biztos vagyok, hogy én csapatban nem volnék képes dolgozni. Csak egyedül dolgozom, ilyen a beállítottságom.

MOHOS NAGY ÉVA: Én ugyanígy vagyok ezzel.

BURAI ISTVÁN: Hogyhogy?!

MOHOS NAGY ÉVA: Mert az operaénekes valóban egy közösségben dolgozik a társulattal, de amikor a szerepet megszüli, magára van utalva. Addig el kell jutni, amíg a puszta hangjegyekből egyszerre csak szerep lesz, és az az út nagyon magányos. Egy-egy szerepet sokszor nem is a színpadon hordtam ki, nem is a próbákon, hanem otthon, hajnalban, félálomban, egyedül. Azt hiszem, ezt hívják otthon szülésnek.

BURAI ISTVÁN: Így van, ez a pontos kifejezés! Bár az én esetemben inkább apás szülések szoktak történni… (nevet és nevetünk)

BURAI ISTVÁN

SZÜLETETT: 1951. április 13-án, Debrecenben.

FOGLALKOZÁSA: festőművész. Művészeti tanulmányait képzőművészeti szabadiskolában végezte. 1969–1985 között tagja volt a Medgyessy Ferenc Képzőművészeti Körnek és Stúdiónak. 1988 óta a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete grafikus szakosztályának, 1998 óta a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége festőszakosztályának tagja, az Ajtósi Dürer Grafikai Egyesület egyik alapítója. 1990– 1993 között a hajdúböszörményi, 2001–2005 között a hortobágyi művésztelep vezetője. Csokonai-, Debrecen- és Holló László-díjas, elnyerte a lengyel ezüst négyszög nemzetközi pályázat régiós díját. 1970 óta több mint száz egyéni kiállítása volt, rendezett önálló tárlatot Magyarországon kívül Ausztriában, Romániában, Spanyolországban és Szlovákiában is.

MOHOS NAGY ÉVA

SZÜLETETT: 1948. március 2-án, Budapesten.

FOGLALKOZÁSA: operaénekes, zongoratanár, magánénektanár. A szegedi főiskola zongora–szolfézs, majd magánének szakán végzett, később egyetemi diplomát és tudományos doktori fokozatot szerzett. 1975-től vezető szopránként Debrecenbe szerződött, ahol harminc éven át énekelt főszerepeket többek között Verdi, Mozart, Puccini operáiban. Vendégszerepelt a Magyar Állami Operaházban, külföldön föllépett Ausztriában, Japánban, Németországban, Olaszországban és Romániában. Csokonai-, Debrecen- és Kölcsey-díjas, 1996-tól a Csokonai Színház örökös tagja. Jelenleg a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karának tanszékvezetője.

BURAI ISTVÁN AJÁNLJA

KÖNYV: JUAN DE TOVAR - AZTÉK KRÓNIKA

Mert imádom az azték kultúrát!

FILM: ANDREJ TARKOVSZKIJ - ANDREJ RUBLJOV

Mi mást ajánlhatna egy festő ezen a filmen kívül?!

ZENE: CARL ORFF - CARMINA BURANA

Szerintem ezt magyarázni sem kell. Bohém, nyers és gyönyörű.

MOHOS NAGY ÉVA AJÁNLJA

KÖNYV: BORBÉLY SZILÁRD - HALOTTI POMPA

Nagy költő nagy műve! A kötet alapján készült darabot a Csokonai Színház mutatta be.

FILM: MILOS FORMAN - AMADEUS

Ha már a Don Giovanniban, a Varázsfuvolában és a Figaro házasságában is énekeltem…

ZENE :BEETHOVEN - FIDELIO

Az egyik legkedvesebb szerepemet, Leonorát játszottam benne. Ilyen az igazi szerelem, így szeret egy igazi nő!