Röviden talán így foglalható össze a 90-ben alakult banda munkássága, amely azért is különleges, mert jelenlegi és egykori tagjaiból legalább öt együttes kijönne, de egy szerény lagzi násznépe egészen biztos. Az aktuális felállás tagjainak neve még a legelszántabb rajongóknak is nehezen jönne össze, ám a lényeg, a zenei hitvallás, az állandó tagcserék alatt se nagyon változott. Lüktető, mégis meditáló, színes, ám kissé monoton, elszállt, helyenként mégis a földön járó egyveleg ez. A kilencvenes évek végén a zenekart a Magyar Narancs közönségszavazásán kétszer is az év koncertzenekarának választották, és nem érdemtelenül: aki látta már őket élőben, tudja, hogy igazából ott teljesedik ki a semmi máshoz nem hasonlítható Korai Öröm-érzés.

2009-ben jelentős átalakuláson mentek keresztül, ami már azért is érzékenyen érinthette a rajongókat, mert a 2005-ös és a 2009-es albummal csúcsra értek: a szélesebb közönség számára is fogyaszthatóvá tették a zenekar munkásságát anélkül, hogy súlyos kompromisszumokat hoztak volna. S bár a nagyobb lélegzetvételű darabokat játszó banda sosem volt a slágerrádiók nagy kedvence, a 2005-ös, táncritmusokat és etnohatásokat ötvöző album, magyar dzsessz- és bolgár népzenészek bevonásával már igazán rádióbarátnak számított. Mindezt betetőzte a négy évre rá elkészült munka, és úgy tűnt, a zenekar elindul a fősodor felé, ha nem is hét mérföldes léptekkel.

Ehhez képest a szerzői kiadásban most megjelenő válogatás már inkább visszatáncolásnak tűnik a saját, külön bejáratú elefántcsonttorony mögé. Ami önmagában egyáltalán nem baj, hiszen a korai évek éppolyan meghatározóak voltak, mint a legújabbak, kísérletezőbbek. Csakhogy a 2013-as munka már kinézetében sem hozza azt a minőséget, amelyet megszokhattunk tőlük. A borító szinte fájóan jellegtelen, és az is meglepő, hogy belül sincs semmi meglepő. A döntés, hogy újra mellőzik az énekhangokat (kivéve Paizs Miklós khöömei torokhangját) szintén a korai évek progresszivitását idézi, amikor csak a saját útjukat keresték, sikerrel függetlenítve magukat a mainstream szirénhangjaitól.

Pedig a meditáló, finoman lüktető, majdhogynem nyolcperces Dawn Raga jól vezeti fel az albumot. Az arab tavasz forradalmi felfordulását az Arab Spring hozza el olyan mellbevágó lendülettel, hogy szinte azonnal le kell halkítani a lejátszót. A torz gitár beköszönése akár egy metalbandának is dicséretére válna. A szintis kezdetű, dorombbal dúsított Victory viszont valamiért tompán szólal meg, amit később korrigál, ám itt veszi fel azt az utazósebességet az album, amely inkább a vasárnapi úrvezetés, és nem az eszeveszett száguldás alapja. A Periodic és a Deltoid talán a legjobb darabjai az új munkának, ám ezt úgy érik el, hogy semmi újat nem tesznek hozzá ahhoz, amit a Korai Örömtől elvárnánk. Dús, ügyesen szőtt zenefolyamként hömpölyög: biztonságos tripp, mellékhatások kiiktatva. Az Afro esetén már letennénk a nagy esküt, hogy ezt már hallottuk valahol. Pedig itt már próbálkoznak legalább egy váratlan ritmusváltással, hogy aztán elnyeljen minket a nagy hömpöly, amelynek minden elemét ki lehetne guberálni a korábbi albumokból. A máskor, máshol vonzó monotonitás most hallhatóan ellenük fordult.

Talán a J.M.J. volna hivatott kizökkenteni minket, de ehhez nem elég markáns, nem elég átütő. A Dissolve majdhogynem három percét egyszerűen túl kell élni, ahogy a sózott vajjal felütött tibeti teát. A záró Night Raga meditatív keretbe fogja az albumot, szépen elúsztatva a befejezést. A katarzissal együtt.

Korai Öröm 2013
Szerzői kiadás