A filmszakma melyik része van a legnagyobb bajban? Érdemes egyáltalán szétválasztani a problémahalmazt?

Kénytelenek vagyunk szétválasztani, ugyanis a kormánybiztos is szétválasztotta. A Magyar Mozgókép Közalapítvány ernyőszervezetként nemcsak az összes műfaj gyártását oldotta meg, hanem e teljes magyar filmes közéletet és kultúrát. Utóbbi részének tekintem a forgalmazást, a szaklapokat és az oktatást. Mindemellett léteztek a szatellit támogató szervezetek, az ORTT, az NKA, illetve a Történelmi Film Alapítvány. Ráadásul állandó egyeztetés folyt a szakmai szervezetek képviselőivel. A játékfilmes szakkollégium és a többi is rendszeresen változott, illetve jelen volt a normativitás a rendszerben, és ott volt az európai koprodukciós alap. Visszatérve a kérdésre: Andy Vajna úgy döntött, hogy őt csak az egész estés művek érdeklik, és a rövidebb műfajokat áthelyezte az MTVA hatáskörébe. Ennek a rendszernek a felpuhításáról nem is volt hajlandó tárgyalni. Igazán nagy bajba a dokumentumfilmesek, az animációsok, a kis- és kísérleti filmesek kerültek, mert bár Vajna azt ígérte, hogy az új rendszerben is a korábbi időszakhoz hasonlóan széles lesz a támogatott műfajok köre, ezzel szemben az MTVA úgy viselkedik, mint egy televíziós szerkesztőség: határozott időkorlát- és tematikai elképzelései vannak. Ez önmagában nem probléma, az viszont igen, hogy létezik egy nagyon komoly szegmense a szakmának, amely támogatás nélkül maradt: a független szerzői kis-, kísérleti, dokumentum- és animációs film. Márpedig – a szerzői játékfilmek mellett – ebben a körben készültek a magyar filmtörténet legmaradandóbb alkotásai.

Ha jól értem, ezeknek a műfajoknak most egyáltalán nem jut fix támogatás.

Így van. A nagyjátékfilmek esetében nagyon komoly fejlesztések zajlanak, igaz, sajnálatos módon két és fél év alatt egyetlen mű sem készült még el – de legalább valami történik. Ellenben az animációs, dokumentum- és kisjátékfilmek nagyon nehéz egzisztenciális helyzetben lévő alkotóinak még csak elképzelésük sincs arról, hogy hol és mikor fognak tudni labdába rúgni. Az ország filmkultúrája nem csak a játékfilmekből áll.

Kovács András Bálint, az MNF döntőbizottságának a tagja azt mondta az intézmény januári nyílt napján nagy plénum előtt, hogy a közalapítvány is tulajdonképpen „egyablakos” rendszer volt, és akadt olyan kurátor, aki húsz éven át volt a helyén.

Ez ebben a formában nem igaz. Igaz lehet a 2004 előtti viszonyokra, de a filmtörvény megszületése után gyökeresen megváltozott a helyzet. Mindazonáltal nem lehet egyablakosnak hívni egy olyan támogatási rendszert, melyben a szakkollégium tagjai folyamatosan cserélődnek. Ha most valaki többször pályázik ugyanazzal a tervvel, mindig ugyanannak az öt döntéshozónak a véleményével kell szembesülnie a filmalapnál. Arról pedig fogalmunk sincs, hogy ennek az öt remek szakembernek a megbízatása meddig szól: egy demokratikus rendszerben az ilyesmit szokás leírni. Az MTVA szakkollégiumainak összeállítása során pedig az az előzetes megállapodás született, hogy öt tagból csak egyet delegál az MTVA, a többit pedig a szakmai szervezetek, de a végén semmilyen beleszólásunk nem volt. A 2004-es filmtörvény létrejötténél a filmes kerekasztal, mely lefedte az egész szakmát, minden mondatot egyhangúlag fogadott el. A 2010-es törvénymódosításkor a „kerekasztal lovagjainak” véleményére már senki sem volt kíváncsi a hatalom részéről.

Érthetem úgy az érvelését, hogy az Andy Vajna-féle reform célja az volt, hogy elegánsan verje szét a filmszakmát?

Azt nem merném mondani, hogy tudatosan verte szét, de szétverte. Ugyanakkor most, hogy már világosak a problémák, és még mindig ő a kormánybiztos, neki kéne belenyúlnia a folyamatokba. Most már azért hallani olyan hangokat a filmalap felől, hogy a dokumentum-, kis- és animációs film körül nem úgy mennek a dolgok, ahogy menniük kéne. Szivárognak vissza hozzájuk az elengedett feladatok: támogatták a főiskolás vizsgafilmeket, a Titanicot és számos egyéb ügyet, eseti jelleggel. Ez egyfajta mecénás jellegű, ad hoc fellépés a részükről. A régi struktúrában pont az volt a jó, hogy a törvény előírta azokat a célokat, amelyeket támogatni kell. Nem mondom, hogy régen operett világban éltünk, de létezett filmes élet és közélet. Az Inforg a játékfilmjei mellett készített évi tizenöt dokumentum- és kisfilmet, volt filmkritika, és jártunk bemutatókra megnézni az elkészült műveket. Az Inforg az elmúlt két és fél évben egyetlen filmet gyártott, de az sem nagy eredmény, hogy tudjuk: két és fél év alatt leforgott négy, maximum öt nagyjátékfilm – de ezek sincsenek bemutatható állapotban. Az MNF-nek újra kéne gondolnia a támogatási elveket, vissza kellene vennie a független szerzői kis-, dokumentum- és animációs műfajokat, elvégre évi mintegy hatmilliárd forinttal gazdálkodik. Ez nem kerülne többe évi 500-600 milliónál. Ők pedig eredményt tudnának felmutatni, a szakma lehiggadna, és a „kreatív rész” is prosperálna – nem csak az itt forgó bérmunkákon dolgozó szakemberi gárda.

Andy Vajna folyamatosan hangsúlyozza, hogy ő mentette meg a magyar producereket a totális csődtől.

Az Inforgot biztosan nem mentette meg. Nyilván azokat a producereket volt inkább esély megmenteni, akik egyrészt ipari lábakon is állnak, tehát készítenek reklámokat, szervizmunkákat, illetve csak egy vagy két játékfilmjük volt – bár részleteket nem tudok, mert a végső megállapodások mindenkivel négyszemközt történtek. Annyi kritikával azért hadd éljek: későn jött a segítség, és hosszan elhúzódó folyamat volt. Az Inforg ezt nem is bírta ki, új cégben tevékenykedem, az Inforg-M&M Filmben, amely eddig egy nagyjátékfilmet produkált: a Csak a szélt, ami azért nem volt egy rossz antré. Pályázunk mindkét irányba, így a filmalaphoz is. A forgatókönyv-fejlesztési pályázatainkat többnyire támogatják, és van rá esély, hogy lassan belefogunk gyártásokba. De hogy ne csak rosszat mondjak: az MNF rendszerében sikeres újítás, hogy folyamatosan lehet pályázni, és a konkrét filmtervekről folyik a szó. Az Inforghoz kapcsolódó szerzőknek ugyan nem volna szüksége a „dramaturgiai megtámogatásra”, de nem vitatom, hogy az alap részéről jó szakemberekkel találkozunk, és azt sem, hogy vannak olyan produceri irodák, filmtervek, amelyeknek ez hasznos lehet, különösen a műfaji filmek fejlesztése során. Sokra tartom, hogy az éves támogatási összeg forrása a hatoslottóhoz kapcsolódik, ezt a kormánybiztos intézte el. Viszont az új szisztéma a producerek döntési lehetőségeit erősen korlátozta. A filmalapnál és az MTVA-nál egyaránt végbement a centralizáció, és ez sérti a produceri filmgyártás érdekeit.

Az utóbbi két év harcokkal telt. A Tarr Béla vezette filmművészszövetség megpróbált fellépni a Vajna-rezsim ellen, de az a benyomásom, hogy a szakma egyáltalán nem egységes, és egy-két ember szélmalomharcává alakult a tiltakozás.

A kormánybiztos hollywoodi produceri tulajdonságokat mutat: baromi határozott, és nem különösebben kíváncsi mások véleményére. A legbelsőbb munkatársaira nyilván hallgat, de semmi jelét nem mutatja annak, hogy a szakmai szervezetekkel bármiről konzultálna. Nem megúszni szeretném a kérdést, de tény: ugyanakkor ilyen erőtlennek még soha nem láttam a szakmát. 2000-től számítom magam producernek, és akkor egy hihetetlenül potens, együtt gondolkodó szakmába kerülhettem be – annak idején a filmközpont terve kovácsolta egybe az ezerfelé húzó filmeseket, és ennek a folyamatnak az eredményeként született meg a 2004-es filmtörvény. Miután Andy Vajna elkezdte megtámogatni a forgatókönyv-fejlesztést másféltől hétmillió forintig terjedő összeggel, a legerősebb, azaz a játékfilmes lobbit leszerelte, mert jövőképet adott nekik. Abba azonban senki sem gondol bele, hogy hiába támogatnak hetven forgatókönyvet, amikor Vajna kategorikusan megmondta: évi hat-nyolc filmet fognak legyártani. Az, hogy a kisebb műfajok kvázi éhező képviselői miért nem szerveződnek és lépnek fel, számomra is rejtély. Lehet, hogy a forradalmi hevület egyszerűen odébbállt: mostanság a színháziak az igazi lázadók, míg 1998 és 2002 között a filmesek voltak. A mozgóképes szakmában ma hihetetlen apátia tapintható ki.

Andy Vajna álma az volt, hogy Magyarországon elindul egyfajta, magánpénzeket is bevonó produceri filmgyártás, miközben az utóbbi években a nézők totálisan elpártoltak a hazai művektől, majd két és fél év alatt tetszhalottá vált a filmszakma. Lát kiutat ebből a koncepcionális ellenmondásból?

Ha az állam nem tekinti feladatának, hogy a kultúrának azt a szegmensét támogassa, akkor meg fog szűnni a magyar film. Az matematikailag kizárt, hogy egy magyar műfaji/kommersz játékfilm az ország határain belül profitot termeljen. De még arra sincs esélye, hogy a költségvetés töredékét visszahozza. Ezek a művek külföldi karrierre sem ácsingózhatnak – erre a szerzői alkotásaink alkalmasak. Mindenki az eladott mozijegyek számán lovagol, miközben a statisztika szerint a magyar közönség az évente elfogyasztott 365 filmből csak 1-et néz meg filmszínházban. A többit televízióban, DVD-n, interneten. Tehát nem csak a moziforgalmazásban kéne gondolkozni. Mi lenne, ha első lépésként az állami pénzből készült magyar filmeket a magyar állami televíziókon keresztül juttatnánk el a nézőkhöz? Egy-egy magyar filmnek lehetne akár egymillió nézője – a közszolgálatról beszélek. A magyar kultúra értékeit kellene a ma már négy állami csatornának bemutatni, mondjuk a brazil vagy indiai sorozatok mellett. Ez kultúrpolitikai kérdés. Dönteni kell: legyen magyar mozgóképes kultúra, vagy ne legyen?

Fliegauf Bence azt nyilatkozta, úgy érzi, sokan azon dolgoztak, hogy a Csak a szél eltűnjön a süllyesztőben. A Berlinalén elnyert Ezüst Medve számos ajtót megnyitott, de végül mintha egyiken sem léptünk volna be.

Nem gondolom, hogy ez tudatos folyamat lenne, de az számomra is döbbenetes, hogy amikor megy az olimpia, a tévében többször is látjuk a győzteseket, és az ország nagyon sokáig erről beszél. Ha úgy tetszik, lassan másfél évvel ezelőtt mi is megnyertük az olimpiát, és azóta sem sikerült a magyar társadalom legkomolyabb problémájával foglalkozó Csak a szélt egyetlen közszolgálati tévécsatornának sem műsorra tűznie.

„Hiába támogatnak hetven forgatókönyvet, amikor évi hat-nyolc filmet fognak legyártani”