Örömök és fájdalmak Zágrábban
Horvátországban egyelőre nem tudják eldönteni, örüljenek-e vagy sem az egyesülő Európának. Az ország július elsejétől immár teljes jogú tagja az uniónak, ám a horvátok közül egyelőre majdhogynem ugyanannyian (15 százalék) lelkesednek a tényért, mint amennyien markánsan elutasítják (13 százalék). A mérsékelten lelkesedők már többen vannak a mérsékelten elutasítóknál, ám őket is belepi a közöny, a fásultság. Jól mutatja ezt, hogy vészesen alacsony számban vettek részt az európai parlamenti képviselők választásán. A félelmek és vágyak némiképp hasonlítanak a magyar félelmekhez és vágyakhoz, annyi különbséggel, hogy ez az Európa nem azonos a tíz évvel ezelőttivel.
A mostani a saját problémáival küzd, ahogy a mostani Horvátország is a saját gazdasági sebeit nyalogatja. Miközben persze rendületlenül bízik abban, hogy ő is hozzá tudja tenni a maga kulturális értékeit ehhez a sokszínű, most talán kissé zavarodottabb Európához. Mert a négy és fél milliós ország is nagyhatalom. Filmes szempontból mindenképp. Nem kevesebb, mint 15 fesztivált rendeznek e művészeti ágban (talán nincs is olyan műfaj, amelyik ne kapná meg a maga seregszemléjét), minden régiónak megvan a maga rendezvénye. És arra is büszkék, hogy immár 13 vetítőhely tagja az egész kontinenst behálózó Europa Cinemas hálózatnak. Miközben nálunk ez a szám inkább csökken, mintsem nő.
S bár az újvidéki Exithez felnövő fesztivál még nincs Horvátországban, viszont sok kisebb rendezvény színesíti a kulturális palettát. Ottjártunkkor Zágrábban épp két esemény is zajlott, a 17-jére megtartott Cest is D’Best, illetve a Summer on Stross. Mindkettő tipikusan olyasmi, ami nagyon hiányzik Budapesten. Persze kellene ehhez egy kisebb főváros, de legalábbis valamivel intimebb terek és zugok a mostaniban. Mindkét program tereken, sétányokon zajlik ugyanis, hiszen a művészetnek a köztereken a helye, hogy meg lehessen ítélni, vallják a szervezők. Koncertek, performance-ok, előadások zajlanak itt naponta ötvenezer ember előtt, négy helyszínen. A Jellasicsról elnevezett főtéren, a mobil lelátók előtt a nézőket könnyedén magukhoz vonzó artisták lépnek fel és nevettetik meg az arra járókat.
A két kisebb színpadon viszont a zenéé és a stand-up humoristáké volt ottjártunkkor a főszerep. A Zrinjevac parki pavilonban keringőre, rumbára és foxtrottra csábította a sétálókat a helyi sramlizenekar, míg a két sétálóutca kereszteződésében álló Charlie (az ottani étteremről kapta a nevét) az osztrák Cobariónak adott kiváló fellépési lehetőséget. A két akusztikus gitárral és hegedűvel felálló, instrumentális zenét játszó csapatot hamar körbevették az érdeklődők, akik már láthatóan megszokták, hogy ilyenkor tényleg lépésenként szólítják meg őket zenészek, színészek,mindenféle előadók. A Virágok terén helyet kapó nagyszínpadon már a helyi sztárcsapat, a Jinx döngetett, s bizony nem volt ritka a velük éneklő, sörüket diszkréten szorongató rajongó.
Ahogy mondani szokás, a Summer on Stross elnevezésű fesztiválnak csak megszületni volt nehéz. A helyszín ugyanis több mint hívogató. A Stross mayer nevű sétány Zágráb fölött, az óvárosban található, és az egymásra hajló fák „alagútja” miatt igen hangulatos. S miközben odalent csillognak a város fényei, az olasz Erichetta Underground ezerrel olvasztja a rezet. Azt mondjuk nem hittem volna, hogy zsirárdikalapos, pepita nadrágos olaszoktól kapom meg a Kusturica-filmekre jellemző vérbő balkáni zenét, de talán épp ettől olyan Zágráb, amilyen. A hat zenész alig fér el a falatnyi színpadon (a dobos csak derékra csatolható bőröket püföl), ám a produkció ettől még lehengerlő. S bár kétségem sincs afelől, hogy megfizetik a fellépőket,minden egyes helyszínen nyitva van a hegedűtok, hogy a nézők így is jelezhessék, mennyire nyerte el tetszésüket az előadás.
A főtéri artistát, az egy keréken bicikliző, mindenfélét dobigáló Mr. Qwirket egyenesen megrohanják a húszkunásokat lobogtató nézők. A gázsit kiegészítő bankók csak úgy gyűlnek a cilinderben. Hosszan beszélhetnék még a zágrábi múzeumokról is, köztük a kortárs művészetet befogadóról, amely egyben Horvátország legmodernebb múzeumi épülete is. (Az üveg mögött helyet kapó, nagyméretű LED-falak már az épület mellett elhaladóknak is kivetítik a műveket, amelyek néha meg is mozdulnak.) Szóval, hosszan ecsetelhetném a tányérra púpozott kockacukrok (a modern horvát művészet úttörő performance-ainak egyike) vagy a Fehér háttér előtt futó ezüst csík című, méretes festmény hatását, mely cím megdöbbentő pontossággal fedi a lényeget.
De nem teszem. Nem ez ugyanis az igazán turistacsalogató, hanem a csak itt látható Szétszakadt Kapcsolatok Múzeuma, amely 2011-ben az év európai múzeuma címet is kiérdemelte. Az Összetört Szívek szállodájáról már hallottunk, de hogy a párkapcsolati csalódásokról tárlat is beszámolhat, erről talán még Elvis sem álmodhatott. Először csak néhány darab gyűlt össze egy vándorkiállítás erejéig, ám amikor sokasodni kezdtek a szakítással kapcsolatos tárgyak, már állandó hely után kellett nézni. Meg is kapták Zágráb óvárosában, pár lépésnyire a szerelmesek promenádjától, talán amolyan intő jelként. Ekkorra már a múzeumot megalapozó ideológia is készen állt, miszerint miközben a társadalom szinte kötelezően előírja az esküvők vagy a temetések szertartásrendjét, a párkapcsolati gyász igazából tabunak számít, vagy legalábbis szigorúan magánügynek.
Nos, itt meg lehet élni a fájdalmat. Mert igazából nem is a banális tárgyak a fontosak, hanem a hozzájuk kapcsolt történetek. A karácsonyra kapott cipő, amely végül is útilapuként szolgált, a sosem hordott harisnyakötő, az egyiptomi ételmelegítő, amely a kapcsolatot már nem volt képes felmelegíteni, vagy a fejsze, amellyel a vérző szívű férfimódszeresen verte szét az egykori kedves nála hagyott bútorait. A leginkább meglepő viszont az a műmell, amelyet a férj kényszerített az e tekintetben kissé fogyatékos feleségre, hogy hordja aktus közben. Nem csoda, ha mindez végül váláshoz vezetett. A szenvedők a múzeum boltjában egyébként megvehetik az enyhet adó, rossz emlékeket kitörlő radírt is. A múzeum, mondanunk sem kell, azóta Zágráb egyik legvonzóbb kulturális helyszíne. Igazi sikertörténet ez a kis győzelmek krónikájában. Ja, és már van egy szingapúri olvasója Márainak.
