Maga a művészkolónia is a késő ötvenes évek produktuma, akárcsak az egész negyed, amelyet ötvenhárom táján kezdtek tervezni, hogy ötvenhatban még mindig csak a félkész lakásokat vehessenek birtokba az önkényes foglalók. Ez után jöhettek a művészek. Akiket a politikai szándék azért telepített ide, hogy testközelben együtt éljenek a munkásosztállyal, és akiket – akkoriban mindenki tudni vélte ezt – dologkerülőként, gyanakodva fogadott a szomszédos munkásosztály.

Fél évszázad alatt azonban művészek, művészet és munkásosztály, minden megváltozott, és Korodi a jelek szerint jól érzi magát a Máglya közben. Legalábbis: jól érezte magát kétezerhét és -tíz között, mert akkori képeit mutatja most be két sarokkal odébb, a művelődési központban. Tájat, környezetet festett. Nemcsak annyiban, hogy a jobbára Ingó címet kapott vásznainak tárgya erkélysor, tűzfal, kémény és minden, ami a műteremablakból látható. Hanem annyiban is, hogy mindezeket olyan kedvvel festette meg, mint az elődök, akik a gellérthegyi műtermekből vagy Mártélyon örökítették meg a világot.

A Műteremből 2. napsütötte tűzfalat mutat vézna, de leveleiket bontogató fácskákkal, a Műteremablak kéményeit bearanyozza a nyári, alkonyi fény, az Ingó 3. ablakait vidékies önfeledséggel szövi be valami dús futónövény, az Ingó 7. vöröslő falán zöld erkélymellvédek és ragyogó kék függönyök. Az Ipari-Patak olajkép ugyan, de Elekfy Jenő akvarelljeinek kékjei és lilái tükröződnek a vizén, az Ingó 5. sötétzöld kontrasztjai Tornyai düheit és lombfoltjait juttatják eszünkbe, egy kapu vöröse oly csendes-diadalmas a sápadt homlokzatban, mint akármely szentendrei kismesternél.

Nem a stílus, a festőkedv és a festői erő miatti párhuzamok. Hogy mégis, e valóban lebilincselő piktúra ellenére is némi feszengés fogja el minden kép előtt a nézőt, hogy zavart érez a valóban megvesztegető élmény ellenére is, arra az ablakkereteknél van legközelebb a magyarázat. A műterem ablakainak geometriája átlagos esetben metszi, szervezi vagy éppen darabolja a mögötte lévő látványt. Kompozíciós erő, amely azonban Korodinál furcsa bizonytalanságot tanúsít. Cakkos szélű, laza, omladozó, amely így nagyon is esetleges, durván mutatja a sűrű ecsetjárást, azaz nincs geometriai ereje, esetleg fekete, de oly goromba, hogy semmi köze a mögüle előtűnő hangulathoz.

Szervező szerepét így is megtartja a maga módján, de el van rontva. És ez az elrontás, ez az esetlegesség, ez a látszólagos gondatlanság az egyik legfontosabb eleme a Korodi-képeknek. Van mit kétségessé tenni. Az Ingó 6. / szabad futás vásznán a nyári verőfény kontrasztjában, a meleg színű falra a lombokén kívül egy mozgó alak fekete árnyéka is rávetül, és a piros bejárati ajtó oly pasztózus-gazdagon van fölrakva, festékrétegébe a részletek oly mesterien belekarcolva, hogy az önmagában is poézis. A bérházrészletet vadszőlős vidéki idillé alakító Ingó 3-on a kosaras ablakrács pasztell-tünékeny, ellenben a falrészleteket mintha korongecsettel festették volna.

A Műteremablak kéményei és párkánya megvesztegetően hangulatos, de durván, görcsösen felrakva. Röviden: Korodi pompásan és őszintén fest, de minden képében megfesti azt is, mennyire hisz a régiek festésében. Olyannyira tudja ezt a nyelvet, hogy nem is utánozza az elődöket, szuverén módon beszéli, önállót és meggyőzőt alkot. És annyira ismeri, hogy lépten-nyomon kétségessé teszi. Egy laza fölénnyel megfestett, aztán hirtelen-gorombán abbahagyott felhővel, egy őszi, színes fáktól derűs lakóteleprészletet azzal, hogy a képet kettévágja, két vászonra komponálja.

Lényegében azzal is – ha tetszik, ez groteszk, ha tetszik, fél lélekkel persziflázs –, hogy egy szocreálból éppen kibontakozó pesti lakótelephez úgy közelít, mint elődei a faluképhez, a Tisza-parthoz vagy a kisvárosi naplementéhez. Egy-két vászon, például az inkább elnagyoltnak, mintsem provokatívnak maradt Ingó 1. mutatja, mennyire késélen egyensúlyozás ez. Csak egészen kiváló festők és határozott intellektusok élhetnek vele.

Angyalföldi József Attila Művelődési Központ

Két sarokra a témától