Parsifal pedig visszatért, ugyanaz a rendezés, ugyanazok a pillanatok eljöttek, amire vártunk, mert emlékeztünk, hogy leesik az erkélyről a toll, és a végén fölszáll a galamb, ugyanaz az ember tehet mindkettőről, a címszereplő. Közben megfordul az idő, a felnőtt Parsifalból gyerek lesz, amikor az opera végén galambot röptet. Ha megint megnézem, talán megint észreveszek valamit, ami eddig nem tűnt föl, de azért ez nem rendezői színház, hanem operai. A hálás közönség Fischer Ádámot ünnepli a leghangosabban, nem is tudnám megmondani, hogy azért-e, amiben eltér az átlag Wagner-értelmezésektől, hogy igyekszik belehelyezni a szörnyeteget a német zene történetébe, folyton rákényszerít, hogy meghalljuk a benne lévő Beethovent, Mendelssohnt, és nagyon figyelek, hogy észrevegyem Haydnt is, nyilván nem a Parsifalban, hanem a Mesterdalnokokban.

Fischer Ádám viszont azért is népszerű lehet, mert a nemzetközi magas színvonalhoz igazítja a sorozatot, akik itt fellépnek, azoknak a neve látható az előcsarnoki plakátokon is, a zenekar, ha inog is időnként (most is meglehetősen furcsán kezdték az operát), a végére mindig magára talál. Talán csak nem veszi észre az ember a hibákat, mert van valami műegészre vonatkozó koncepció, nagyvonalú tervezés, az első hangtól az utolsóig húzódó ív, amit nem törnek meg az esetlegességek, rossz belépések, gikszerek. Meg aztán hagyományos operarajongók is vagyunk, énekeseket szeretünk hallgatni, akik odaállnak, levegőt vesznek, kitátják a szájukat, és jön belőlük a hang.

Salminen. Ő volt számomra a legnagyobb élmény a Parsifalban, és ő volt a legváratlanabb is. Ismerjük régről, apródfrizurás finn óriásként énekelt Mozartokat lemezeken, aztán végre rendszeres vendég lett Wagner-szerepekben, addigra már a haja megfogyatkozott, és az egész embert átjárta a higgadtság, bölcsesség. Meg ami ezzel jár: a modorosság. Matti Salminent mindig könnyű volt utánozni, az ember elbődült, mintha egy kicsit hamisan lefogott húrt pendítettek volna meg, és máris mindenki tudta, hogy aha, Salminent parodizálja. Sok újdonságot nem szokás várni egy közel hetvenéves énekestől, annak örülünk, ha azt halljuk, amit szoktunk. De Matti Salminen most valahogy nem pendül, egyszerűen, tisztán énekel, amit megőrzött, az a szóvégi mássalhangzók erőteljes vagy erőszakos kiejtése, de egyébként nagyon természetes, csak úgy ott van, ahogy egy Gurnemanznak lennie kell, mindig a helyén, nem csinál magából nagy ügyet, szolgál.

A másik szolgáló, a Kundryt éneklő Petra Lang hangjánál volt, de egyébként nem nagyon találta meg a helyét ebben a rendezésben. Mindig soknak tűnt és mindig kimódoltnak, nagyon boszorkánykodott, nagyon csábított, és mindkét esetben halálos a túlzás, ne tessék már vérmes arcokat vágni még a jó ügy érdekében sem, és főleg ez az amerikai ízlésű, piros ruhás éltes asszony ne akarja csáb útra vinni Parsifalt, mert túl könnyű ellenállni neki.

Christian Franz rendületlen, most is olyan izgalmasan keveredik hangjában a szenvedély és valami gyerekes hevület, ami a címszerepben annyira egyedivé teszi. Járnak fölötte is az évek, kicsit hosszabb most a haja meg a szakálla, amitől egyre inkább Robin Williamsre hasonlít, és ez ebben a szerepben nem kifejezett előny, de még megvan az egyensúly, egyébként is: ez most nem zenés színház, inkább színházas zene. Még egy basszistáról kell szólni, a Titurelt a színfalak mögött éneklő Kováts Kolosról, aki pihent hangon, finom emelkedettséggel énekelt. Parsifal még egy lesz szombaton, jövőre egyáltalán nem, spájzolni kell belőle.

A viráglányok karéjában Christian Franz