A tömegtársadalom történet filozófusának pedig az az egyik legfontosabb dolga, hogy a hétköznapi tudat és az akadémikus, szaktudományos tudat történelemképének, fogalomhasználatának viszonyát boncolgassa. A mentalitástörténészből tehát logikusan bontakozik ki a történetfilozófus. Aki viszont a kulcsfogalmak jelentőségéhez méltó alapossággal és gyanakvással vizsgálja értelmezésüket és használatukat, minden kényelmes és kellemes változatot mélyen problematikusnak talál. Ezért aztán a komoly történetfilozófus feltétlenül kellemetlen ember. Tegyük hozzá, Gyáni azért nemcsak történetfilozófusként és pozitív értelemben, hanem szerzőként és kevésbé pozitív értelemben is kellemetlen kissé. A stílusa nehézkes, szóhasználatát, mondatfűzését nem mondanám olvasóbarátnak.

Elemzései lassan érnek célba, meglehetősen igénybe veszik szakmán kívüli olvasói türelmét, mert az adott problémához tartozó tézisek, elméletek, megfontolások kimerítő áttekintése fontosabb szempont számára, mint az írás közéleti hatóereje. Márpedig ez nem egészen helyénvaló azon írások esetében, amelyeknek a szaktudomány falain kívül, a közéletben is szerepük van, márpedig e kötet darabjai többségének van, illetve jó lenne, ha lenne. A hatóerő, vonzerő szempontja iránti érdektelenség a kötet szerkezetében is tükröződik. Gyáni azokat az elmúlt években (egy híján) már itt-ott megjelent tanulmányait adta közre, melyek a jelen legélesebb történeti érdekű vitáinak kulcsfogalmait vizsgálják.

A fogalmak kiterjedésének nagyságrendje határozza meg az írások sorrendjét és csoportosítását. Ez így nagyon logikus, csak nem hatásos. Előre kerülnek a szűkebb, szaktudományosabb érdeklődésre számot tartó, leíróbb jellegű dolgozatok, a szerző legmarkánsabb, legérdekesebb állásfoglalásai és gondolatmenetei a kötet közepére szorulnak. Tartok tőle, hogy kevesebben jutnak el odáig, mintha a szerző a legélesebb téziseivel és fejtegetéseivel indította volna a kötetet, vagy legalább előre vette volna ezeket az előszóba és hátra a borítóra.

No de annál több okom van rá, hogy az olvasót kitartásra buzdítsam. Gyáninak az az ambíciója, hogy elbizonytalanítsa a legfrekventáltabb fogalmak magabiztos használóit, és bemutassa, mennyire „ingatag” ezek tartalma. Nagyon kényelmes megoldás például a kettős nemzetfogalommal, az államhoz kötött polgári és a nyelvhez, kultúrához, mítoszokhoz kötött etnikai nemzetfogalommal magyarázni Európa nyugati és keleti felének eltérő mértékű és jellegű nacionalizmusát. Gyáni viszont sajnos nagy apparátussal kimutatja mindkettőben a másik jelenlétét, s kénytelenek leszünk egyetérteni vele abban, hogy eme kettős nemzetfogalom fölött sajnos eljárt az idő.

Egy másik tanulmány a nemzeti mítoszépítés és a történelemtudomány szétválaszthatóságát kérdőjelezi meg, s azzal a riasztó következtetéssel hagyja magára az olvasót, hogy a történettudomány elháríthatatlanul magába szívja, asszimilálja a mitologikus történelmet, ha nem akarja és nem akar tudni róla, akkor is. A kötet közéleti szempontból egyik legfontosabb írása arra emlékeztet, mennyire nyugatos volt a korai magyar nacionalizmus. Mennyire a nyugat-európai intézmények, szokások, életszínvonal és szabadságszint megtelepítésének, elérésének céljához kötődött eredetileg a magyar nemzeti ébredés, s hogy Trianon egyik legtragikusabb hatása éppen az volt, hogy beteljesítette a magyar nacionalizmus Európa-ellenes, Nyugat-ellenes fordulatát. (Kinek jut ma még eszébe az az egyszerű tény, hogy a rendszerváltás idején az akkori következetesen nyugatos, liberális pártok képviselték a magyar nacionalizmus legjobb hagyományát?)

Ezen írással szomszédos az a másik igen fontos dolgozat, melyben Gyáni hűvösen és alaposan elintézi a nemzeti sorskérdések fogalmát, s arra figyelmeztet, hogy a kollektív félelmeknek, hisztériáknak, közösségi fóbiáknak nincs más ellenszerük, mint „az önmagunkkal szembeni távolságtartásra berendezkedő szellemi és erkölcsi magatartás”. Ez a kellemetlen ember kimutatja azt is, hogy az asszimiláció fogalma teljességgel alkalmatlan arra, amire szinte mindenki használja: a zsidóság honi adaptációjával kapcsolatos folyamatok és problémavilág leírására.

Végezetül Gyáni „kikezdi” Bibó István híres és szinte egyöntetűen magasztalt esszéjének (Zsidókérdés Magyarországon 1944 után) nimbuszát is. De a legkevésbe sem a közvélekedéssel hetykén szembeugró harciassággal, hanem nagyon gondos és kiegyensúlyozott elemzéssel. Elismerve az esszé kivételes erényeként a törekvést a magyar társadalom csődjének kegyetlenül őszinteségre törő feltárására és a felelősségelhárító érvek visszaverésére. Kimutatva ugyanakkor a folyamatosságot is a háború utáni nemzetmarcangoló és a háború előtti, mérsékelten, de vállaltan antiszemita, Németh László Kisebbségbenjét mértékadónak és revelációnak tekintő Bibó között.

Kalligram, 280 oldal, 2600 forint