Az öreg Richter fiatalsága

2013-06-14

Tőle és belőle kaptuk a legtöbbet. Ezt az idős és idősödő koncertjáró népség nagy része igazolhatja. Hiszen kevesen lehetnek közöttünk, akik egyszer sem futottak össze Magyarországon Szvjatoszlav Richterrel, s akikben ne élne elevenen ezeknek az összefutásoknak az élménye.

Senki sem zenélt nekünk a múlt század legnagyobb zenészei közül annyit, mint ez a zárkózott ember, aki mindig úgy zongorázott, mintha magának zongorázna. Richter 3500 koncertet adott pályafutása során. Ez akkor is iszonyúan nagy szám lenne, ha nem indult volna tragikus történelmi okokból olyan későn a nemzetközi karrierje. Majdnem negyvenéves volt, amikor először járt Magyarországon, majdnem nyolcvan, amikor utoljára. Hatvan fellépése mindegyikének frenetikus hatása volt. Bevallom, először jobban hatott rám a hatás, mint Richter maga. Amikor középiskolásként Richtert, aki a Wohltemperiertes Klavierból játszott, nem is igen láttam, csak az őt hallgató zeneakadémisták arcát.

A Zeneakadémia nagytermének fölső kis erkélye volt az akadémistáké. Jegy híján közéjük szöktem föl. Iszonyú volt a zsúfoltság, éppen be tudtam állni a nyitva hagyott ajtóba. Akkori, zöld füleimmel még kevesebbet érzékeltem a pillanatból, mint amennyit az ott készülődő zenésznemzedék kitágult szemeiben láttam. Majd négy évtizeddel később éltem át azt a koncertet igazán, amikor a Richter Magyarországon lemezalbumban találkoztam vele.

Ennek a soklemezes albumnak az utolsó CD-je az a hangverseny, amit most van szerencsém a kedves olvasó fülébe ajánlani. Húsz évvel ezelőtt ezzel, Edvard Grieg lírai darabjaival búcsúzott Richter Magyarországtól. A norvég hegylakó évtizedeken át írta e darabokat. Vagy hetvenet. Ezekből játszott el az öreg Richter huszonkettőt. Hihetetlenül könnyű, fiatal kezekkel. Ezekből a nem túl nagy becsben tartott, érzelmes zsánerdarabokként kezelt kis művekből torokszorító lélekmélyi univerzumokat tár föl. Richter minden kottának a legmélyére látott. Néha még az alá is. A Norvég falusi indulóból démoni látomás bontakozik ki. A Harangszó sorsdrámát követ. Az Este a hegyekben, a Titok egykezes, magányos hangjai a semmi ágára ültetik szívünket.