Pontosan tíz év után tér vissza a filmrendezéshez. Miért pont két testvér egymásra találásának történetét választotta?

„Egy szuperprodukciót úgysem adtak volna egy mozgáskorlátozott rendezőnek”

Nem önkéntes hallgatás volt ez, hanem rákényszerített a sors. Az egész egy félresikerült gerincműtéttel kezdődött, amelyet követett egy másik, majd egy következő, aztán már nem is volt kedvem számolni, hányszor is kerültem kés alá. Ami biztos, hogy a tortúra végén tolókocsiba kényszerültem. Talán mindenki megérti, hogy ezt a fejleményt hosszú depresszió követte... aztán rátaláltam Niccolo Ammaniti regényére. Sokszor elolvastam, lenyűgözött a műben vázolt folyamat, ahogy a két, egymásnak eleinte közömbös féltestvér között kialakul a szeretet. Másrészt belegondoltam, hogy ez remek alapanyag lenne a visszatéréshez, hiszen majdnem a teljes cselekmény egyetlen térben, egy pincében játszódik. Úgy spekuláltam: egy fél világot bejáró szuperprodukciót úgysem adnának oda egy mozgáskorlátozott rendezőnek, de egy egyetlen helyszínen lebonyolíthatót talán.

A 2003-as Álmodozókban is volt egy „izgalmas” testvérpár.

Jól látja, van kapcsolat a két film között: a testvérek közötti vonzalom már akkor is izgatott. Bár az Álmodozók irodalmi alapja Gilbert Adair azonos című regénye, gyökereiben Jean Cocteau-hoz, egészen pontosan a Rettenetes gyerekekhez nyúl vissza, meg persze 1968-hoz, amikor a fiatalok világszerte idealista álmokat kergettek, és nem kevesebbet akartak, mint megváltoztatni a világot. Akkoriban nem gondoltuk azt, hogy sikerrel jártunk, de most már biztosan állíthatom, hogy hosszú távon mégis történt valami. Forradalom nem volt, de gondoljon csak a feminizmusra: a nők világát megváltoztattuk.

A Te és én esetében fontos dramaturgiai szerephez jut egy David Bowie-nóta.

Igen, és sokáig fogalmam sem volt, hogy melyik dal is az, amelyik passzolna az atmoszférához. Aztán amikor az utolsó jelenetet vettük fel, melyben a két fiatal elfogadja egymást, és beteljesül a testvéri szeretet, egyszer csak beugrott, hogy évekkel ezelőtt hallottam David Bowie-t, amint olaszul énekli a Space Oddity című nótáját. Ekkor éreztem, hogy megvan a tökéletes megoldás – egyfajta életigenlés sugárzik belőle. A befejezés mindig nagyon kritikus pont. Niccolo Ammanitinak is megmondtam: nagyon tetszik a regénye, kivéve a lezárást, mivel ott meghal a drogos nővér. Nem tudtam elfogadni ezt a kegyetlenséget... A mozi teljesen más műfaj, mint az irodalom. A vásznon a karakterek mindig másképp viselkednek, mint a valóságban.

Azért így sem mondanám a film befejezését happy endnek.

Igen, ezt hívják nyitott befejezésnek: nem egyértelmű, hogy mi történne, ha folytatódna a film. Az ártatlanság megteremti a tragédia lehetőségét, de úgy érzem, ennek ellenére felszabadító a lezárás. Inkább mosolyogva fogják a nézők elhagyni a mozit, mintsem szomorúan.

Igaz, hogy 3D-ben akarta leforgatni a filmet?

Így van, de csak eleinte. Tartottam attól, hogy száz percen keresztül bámulni egy pincét a nézőnek dögunalmas lenne. Bele akartam vinni a vizuális világba egy kis varázslatot, például, hogy az öreg bútorok térben meseszerűen megnőnek vagy összemennek. Az egyetlen helyszínen való forgatás ugyanakkor azt is megköveteli, hogy a kamera pozícióját többször meg kell változtatni. Sőt olykor két kamerát is alkalmazni kellett. De a 3D-s kamerának a mozgatása még mindig nagyon nehézkes, legalább három órába telik. Én pedig világéletemben gyorsan dolgoztam, nem bírom elviselni a felesleges totojázást. Rájöttem, hogy a 3D még nem nekem való, túl lassú hozzám képest. Majd talán később változik a helyet, fejlődik a technológia. A következő filmemnél. Vagy az azt követőnél.

Élete során nagyon sokszor dolgozott fiatal színészekkel.

A csodaszerűség minden filmemben benne van... Ezért is törekedtem mindig arra, hogy fiatalokat filmezzek. Lenyűgöző varázslat az is, amikor látom, hogyan nőnek fel a kamera előtt. Tudom, hogy egy kicsit fellengzősen hangzik, de hiszek abban a megfoghatatlan csodában, amelyet nem lehet szavakkal leírni, de eljátszani sem. Azokat a pillanatokat keresem, amikor a gyerek felnőtté válik. Az Én és te esetében ez a folyamat Jacopo Olmo Antinori esetében valósul meg. Sokan kérdezték, hogy miért dolgoztam tapasztalatlan színésszel: nem értik, hogy pontosan arra van szükségem, hogy egyfajta természetes folyamatot rögzíthessek. Elképesztő dinamizmus volt benne... Teljesen más ember kezdte el a forgatást, mint aki végül befejezte.

Maria Schneider Az utolsó tangó Párizsban forgatása során azért nem vette egykönnyen ezt a „felnövést”. Többször is elég kemény jelzőkkel illette önt.

Szegény Maria, tizenkilenc éves volt a forgatás alatt, és tényleg többször eltitkoltam előle, hogy mi is fog történni vele. De ezt csakis azért tettem, hogy kihozzam belőle a színészt. Ehhez a dühére és a frusztrációjára is szükség volt. Sajnálom, hogy sosem tudtam elnézést kérni tőle. De ez volt a legkevesebb. Ez a film annak idején óriási botrányt okozott, a sors iróniája, hogy nőgyűlölőnek kiáltottak ki érte. Ugyanakkor számos feminista barátom megértette a művet, és megköszönte, hogy elkészítettem. A világ persze azóta nagyot változott.

Minden idők talán legjobb westernjének, a Volt egyszer egy Vadnyugatnak a történetét együtt jegyzi Sergio Leonéval és Dario Argentóval. Hogy sikerült ezt az álommelót megcsípnie?

Ez sem tegnap volt, egészen pontosan 1966-ban történt... Tudja, az egész onnan indult, hogy ki nem állhattam a hatvanas évek olasz komédiáit – akkoriban ez a műfaj volt a mérvadó. Egyfajta lázadást szerettem volna, mint amilyet az ötvenes évek végén Francois Truffaut és társai hirdettek meg a papa mozija ellen Franciaországban. Nagy rajongója voltam Sergio Leonénak, A jó, a rossz és a csúf premierjén az első sorban ültem. Másnap csöngött a telefonom, és meghűlt bennem a vér, amikor meghallottam, hogy Sergio Leone van a vonal másik végén. Megkért, hogy látogassam meg az irodájában. Ennek különösen örültem, hiszen épp munka nélkül voltam. Ugyanakkor kellőképpen meg voltam rettenve, különösen amikor nekem szegezte a kérdést: „Úgy hallottam, magának tetszenek a filmjeim. Mégis, miért?” Azt válaszoltam: azért, mert lenyűgöz, hogy a lovak fenekét filmezi. Ezt rajta kívül csak John Ford merte megtenni, mindenki más profilból filmezi az állatokat. Ezek után közölte: jó, akkor én írom a következő filmjét. Egy másik fiatal titán, Dario Argento is hasonló módon került be a csapatba. Magát a történetet írtuk mi hárman, aztán a dialógusokat már mások, de hihetetlen élmény volt a Volt egyszer egy Vadnyugat premierjén alkotóként megjelenni a pódiumon. A western az egyik legfontosabb mozgókép-művészeti műfaj, sosem tudtam kivonni magam a hatása alól. Ha figyelmesen nézi a filmjeimet, mindegyikben talál egy-két westernfilmes beállítást. Ezek tudatalatti hommage-ok, szinte véletlenül kerültek be a műveimbe.