A mozgókép szórakoztató varázslatával és azzal az ígérettel, hogy nem fog nagyon fájni, két kényelmes órára eltűnik a világ. Mert tényleg eltűnik. Azt persze nem hinném, hogy a mágus-thriller után ugyanazok a nézők rohanni fognak a Bertolucci-alkotásra, de talán nem is kell. Ez most egy egészen másfajta varázslat.

Mark Ruffalo és Morgan Freeman

Nálunk Uri Geller és Danny Blue mentalizmusa, a „mukodj” kissé megtépázta az illuzionisták presztízsét: konkrétan nevetségessé tette őket. Innen kapaszkodunk vissza tehát Louis Leterrier filmjének segítségével, amely már sztárparádéjával megígéri, hogy kellemes kikapcsolódásban lesz részünk. Hiszen itt van a Social Networkben megkedvelt Jesse Eisenberg, aki a Zombilandban már nagy párost alkotott az itt is felbukkanó, második fiatalkorát élő Woody Harrelsonnal. Itt van a legfiatalabb generációt képviselő, az Eleven testekben már domborító Dave Franco, a női szakaszt pedig a vígjátékokban már megedződött Isla Fisher képviseli. Mark Ruffalo régen volt ilyen gyűrötten kiábrándult az FBI-os nyomozó szerepében, a megfellebbezhetetlen szakmai tapasztalatot pedig Michael Caine és Morgan Freeman keveri a főzethez. Innen is látszik, hogy a készítők mindenre gondoltak, az apróbb szerepekre is túlbiztosították magukat, és mindezt körbebélelték a fordulatos sztorival, néhány jó trükkel, feszes ritmussal, és hagyták, hogy az egész életre keljen, ahogy a levágott fejű nő a bűvészek színpadán.

Mert tényleg minden a helyén van. Egyszerre lakhat jól az illuzionisták világáért gyermekien rajongó felnőtt, ahogy a szkeptikusok társasága is, akik szigorú arccal bólogathatnak, amikor a trükkökről rendre lehull a lepel, és a bankrablás izgalmaiért érkezők sem térnek haza csalódottan. Minden fűszer kiadja a maga ízét, talán ez a film legnagyobb bravúrja. Meg az, hogy a fizetett átverések világába kalauzolva a film végül senkit sem csap be, valóban azt adja, amit már a plakát és az előzetes sugall: felhőtlen szórakozást. Nem kezd el még a finálé felé sem komolykodni, a művészkedést is meghagyja másnak, nincsenek moralizáló futamok, és a szerelmi szál sem döfi át a finom szövetet, nem megy a cselekmény rovására. Valahol az Ocean’s-filmek és A nagy balhé farvizén haladunk tehát, csak kevesebb frivolsággal. (Más kérdés, hogy a Newmann–Redford páros nagy szélhámosságához most négyen kellenek. A bizonytalanabb jelen így duplázza meg a vágyott múltat a hatás érdekében.) Épp annyit tudunk meg a bűvészet történetéből, amennyit kell, és épp annyit elmélkedünk a pénz, bosszú és a mohóság összjátékán, hogy észre se vegyük: gondolkodtunk is egy kicsit. A Szemfényvesztők nem nevel vagy tanít, bár kétségtelen vannak efféle szájbarágós felhangjai, de ezeket gyorsan el lehet felejteni.

Talán csak azért érzünk némi csalódást, hogy a film nem a Caine–Freeman párharc felé kanyarodik el egy adott pillanatban, hiszen sokkal több közös jelenetet néztünk volna végig velük, de ez tényleg csak amolyan dohogás. A Szemfényvesztők tudatosan az érzékek filmje, leginkább a szemé természetesen, amely oly könnyen elhiszi a varázslatot, és az elméé is persze, amely annyira hinni akar benne. S ha még az igazságérzet is találkozik a mágiával, hát annak a mesének szinte már lehetetlen ellenállni, ahogy az ingyensör ígéretével is bárki bebetonozhatná magát a hatalomba. A letisztult Mellékhatások, a kissé túlfogalmazott Transz után ez már az igazi Hollywood: a szemfényvesztő, a sodró és igen, a kissé felületes is. De valami azt súgja, ezt most senki sem fogja az alkotók szemére vetni. És attól se lennék nagyon meglepve, ha két-három év múlva már a folytatásra ülnénk be ugyanilyen izgalommal.

Szemfényvesztők
Forgalmazza a Pro Video Film