Ön, Kedves Olvasó, a XIX. század közepi pesti városrendezés egyik legemlékezetesebb alakjának hajdani emlékművéből láthat e helyt három súlyos részletet: a két nőalak és a sisakos fej a fél várost – ideértve harminckét új Duna-sori házat és a mai Vigadó helyén állt Pollack Mihály-féle Redoute-ot – rommá lövető Hentzi tábornoknak szentelt budai oszlopot díszítette, amíg.

Mint ismeretes, Buda 1849-es visszafoglalásakor Heinrich Hentzi von Arthurm haslövést kapott, amelybe a kor szokásához híven, tehát annak rendje és módja szerint elég gyorsan bele is halt. Ez egy ideig nyilván örömteli esemény volt köreinkben, a szabadságharc leverése után azonban persze más aspektust kapott, gondoljunk csak bele, hogy Buda még ugyanabban az évben díszpolgári címet adományozott Haynaunak, a korona iránti hűségtől húszlépésenként ugyancsak el-elájuló városatyák pedig szépen illusztrált díszalbummal álltak elő dicsérni ugyane derék katona nevét s hevét. Hamarosan tehát Hentzi is mártírrá lépett elő: a várbeli Szent György téren, tehát az ország egyik legnevezetesebb pontján 1852-ben Ferenc József a saját költségén emlékoszlopot állíttatott hőse tiszteletére. A helyi léptékeket tekintve hatalmas, neogót modorú oszlopot három udvari mester, Paul Eduard Sprenger, Franz Bauer és Hanns Gasser készítette, tegye fel a kezét, akinek a Google nélkül bármi eszébe jut róluk. Főalakja egy haldoklófélben lévő középkori vitézt jelenített meg, körülötte hat allegorikus figura állt.

Az emlékműmaradványokat őrző Kiscelli Múzeum történészétől, Perényi Rolandtól tudjuk: a város hazafias közönsége kifehéredett ököllel, rezgő orrcimpával, de némán kerülgette az alkotást mindaddig, amíg be nem köszöntött az emlékezetes 1886-os esztendő, amikor is az egykorú budai katonai főtiszt, Janszky Lajos napiparancsba adta a 2. mérnökezred egyik zászlóaljának: Budavár bevételének évfordulóján, azaz május 21-én koszorúzza meg az oszlopot. Az aktus óriási felháborodást keltett a már szabadabban lélegző budapesti nép vehemensebb berkeiben, a tiltakozás tüntetésbe torkollott, az pedig szabályos katona-civil összecsapásba, amelyben egy honfitársunk életét vesztette. Ez volt a híres Janszky-affér, amely után az emlékművet polgári egyszerűséggel csak „Szégyenoszlopként” emlegette a sajtó.

A felépítmény 1895-ben került megint címlapra, ekkor egy Szeles Adorján nevű hazafinak, egykori utásznak, majd újságírónak köszönhetően, aki folyó év áprilisában úgy döntött, szakmai előképzettségét és a jelek szerint kiváló tiltottanyag-beszerzési kapcsolatait latba vetve, felrobbantja az oszlopot. A mi hősünk azonban valamit erősen elmérhetett, mert a dinamit nagyot szólt ugyan, de a műtárgyban nem tett értékelhető kárt. Nem úgy Szeles Adorjánban, akinek a szabotázsakció közben csúnyán kificamodott a lába; szerencsére nagyobb baja neki sem esett, mert ha kificamodott, ha nem, a hatóságok soha nem akadtak a nyomára. Eleinte állítólag a Tabán nyirkos, setétlő mélyiben bujkált, később külföldön – Perényi úgy tudja, hogy még Párizsban is felbukkant. 1900-ban tért haza, miután az ügyészség, nyilván valamely felsőbb körök józan politikai intenciójának megfelelően, ejtette az ellene felhozott vádat.

A Hentzi-emlékművet 1899-ben átköltöztették a Pasaréti hadapródiskola udvarára, alatta kriptát alakítottak ki, amelyben a tábornok mellett az az Allnoch ezredes nyugodott, akinek viszont ötven évvel korábban a Lánchidat nem sikerült felrobbantania, magát viszont igen. Az oszlop története 1918-ban ért véget: az őszirózsás forradalom lázában égve, a trónfosztás jegyében lebontották. A bronz alakok – már ami megmaradt belőlük – a Magyar Nemzeti Múzeumba kerültek. A sisakos fej a két világháború között jutott el onnan a Kiscellit is kebelén belül tudó Budapesti Történeti Múzeumba. A nőalakok története valamivel kacskaringósabb: ezek az Ernst Múzeumban kötöttek ki, amely 1920-ban elárverezte őket. A szobrokat 2002-ben egy magángyűjtőtől vásárolta meg a múzeum A főváros régisége című állandó kiállításához. Az egyik hölgyforma az erény allegóriája, a másik az igazságé.

Maradványok