Attól még megoldható, és nem kell másra hagyatkozni, csak a szerzőre. El kell játszani, és nem kell nagyon túlbonyolítani semmit. Nem is bonyolítják, a rendezés annyira kevés, amennyire csak lehet, székek, kottaállványok, jelzésszerű nürnbergi házak, bajor zászlók. A zene próbálja visszavenni a hatalmat, és ennél jobb dolog aligha történhetett volna Wagnerrel. Talán csak akkor, ha a rézfúvósok kicsit üzembiztosabbak. Vagy ha a nyitány nemcsak gyors, de ebben az antifenséges változatában kidolgozottabbnak hat, ha az első hegedűk valóban viszik is a történetet magukkal, nem vesznek el az általános hangzavarban, amelyben aztán átúszik a légen egy-egy fagottszólam, vagy bármi. De amint elmúlik a nyitány, már nem kell foglalkozni a Rádiózenekarral, ami többé-kevésbé jó hír, semmiképpen nem rosszak, csak majd hat óra elteltével fújogatják a gikszereket a balkonon. Lehet arra figyelni, ami a színpadon történik.

Ott van azért egy gyenge láncszem, az FC Nürnberg-frizurás tenor, Klaus Florian Vogt a harmadik felvonásra teljesen elkészül az erejével, a kettősben már nagyon szerényen viselkedik, az áriában meg már belevész a hangja a zenekarba. Érthető, csak ez pont olyan opera, hogy a legvégén kell a legjobban énekelni, nagy a felvezetés, most aztán elzengi a versenydalt egy igazi mester, meglátjátok, mekkora a különbség. Nem akkora. Főleg azért nem, mert Bo Skovhus Beckmessere az előadás központi alakítása. Skovhus karikíroz, talán túlzottan is, de nagy alapossággal és odaadással. Folyamatosan dolgozik, a harmadik felvonás kórusa alatt is, hol együtt énekel a többiekkel, hol megáll, próbálja memorizálni az ellopott mesterdalt, belezavarodik, megint karénekessé válik, újra leáll, töri az agyát. A hang maga nem nagyon karakteres, néhány hónappal ezelőtt a Capriccio előadása alatt könnyen el lehetett Skovhusról feledkezni, most viszont olyan magasságokat szórt, hogy talán még maga is meglepődött. De nem kell különösebben hangbolondnak lenni, hogy értékelni lehessen a teljesítményt, Beckmesser a legpontosabban megrajzolt figura, „ennyire rossz embert még nem láttam”, mondja róla Hans Sachs fejcsóválva, és Skovhus pontosan ezt játssza, parókás hülye, közben a fontoskodásában mégis félelmetes. Nevet rajta az ember, de egy grimasza olyan, mint amilyet Dolph Lundgren vág, mielőtt üt vagy rúg. Senki sem szereti, kevés híján mégis ő veszi át az irányítást az események felett.

A kevés hiány azért még ott van ebben a történetben, mert nem olyan kevés. Sachs, szerelem, normalitás, polgári önvédelem. Hans Sachs ezek között a leginkább körvonalazható. Operai szerepálom, amely egy kicsit korán vált valósággá James Rutherford számára, túl fiatal, nincsenek súlyos évtizedek a vállán, a hangjában. Cserébe szépen énekel, és nehezemre esne azt kívánni, hogy bárcsak lenne öregebb és csúnyább hangú. Amit nem tud hozzáadni a figurához, azt talán egy alaposabb rendező megadhatná, bár ebből a szempontból az Évát éneklő Anette Dasch rosszabbul járt, nagyon a kislányos közhelyeket tudta csak előkotorni az eszköztárból. Viszont korrektül énekelt, és a korrektnél sokkal jobb látvány, legalábbis operaénekesi vonalon.

Mindig nehéz megmondani, hogy pontosan hol a választóvonal, mitől lesz az egyik előadás fárasztó nyűglődés, mitől a másik jó hangulatú, közös kaland, miért nyitja az egyik az ajtókat, és miért csukja a másik. Ez nyilvánvalóan és egyértelműen ajtónyitogató Mesterdalnokok volt, megmutatta a művet, és nem mondott semmi véglegeset vagy visszafordíthatatlant róla. Lehet, hogy néhány év múlva csak arra emlékszik az ember, hogy ez volt az az előadás, amelyben az éjjeliőr maga fújta a harsonát, az is elég ritkaság, hogy találtak egy rezet fújni tudó basszistát. Vagy Skovhusra, ahogy a fejéről a kötést letekeri, és a gézből művészi sálat rögtönöz, Beckmesser, a véres költő. Vagy a dundi Dávidra, kenyérre kenhető tenor. Akárhogyan is: valamire emlékezni fogunk.

James Rutherford és Klaus Florian Vogt