− Borbély Szilárdnak, az embernek nagyon össze kellett szednie a személyes bátorságát ehhez a könyvhöz? Hiszen roppant bátor szöveget írt, nemcsak irodalmi, hanem személyes értelemben is.

− Ezt nem bátorságnak nevezném, hanem kitartásnak, makacsságnak. Semmi bátorság, legfeljebb kitartás, ahogy Rilke mondja. De nem az írás folyamata volt kemény, hanem az elmúlt negyvenvalahány év. Főként az első hét-tizenegy, amely ehhez a könyvhöz vezetett. Kibírni, túlélni volt nehéz, ahhoz tényleg kellett bátorság. Meg kegyelem is. Valamikor úgy tizenegy éves korom táján döntöttem úgy, hogy megváltoztatom a sorsom: gyakorlatokat találtam ki, hogy megváltoztassam a járásomat, a látásomat, az ösztönös reakcióimat.

− Miért éppen akkor?

− Erre a két születésnapomra emlékszem, a hetedikre és tizenegyedikre. Hét és tizenegy éves korom között gondoltam végig, hogy hogyan tudnék kikecmeregni abból, amiben vagyok. Más életet akartam élni, mint amit magam körül láttam. Szóval különböző gyakorlatokat találtam ki, hogy függetlenítsem magam, s leváljak a környezetemről, a családomról, a korcsoportomról. Gyakoroltam, hogy kívül helyezzem a tudatomat a testemből egy tárgyba. Ezek iszonyatosan sok energiát követeltek. Sokszor csúfoltak, ezért megtanultam, hogy ha mögöttem kiabálnak utánam, nem fordulok meg. Ma is így csinálom, nem tudok már másként reagálni. Meg lehet változtatni a sorsot, de nagy árat kell fizetni érte.

Borbély Szilárd FOTÓ: KONYHÁS ISTVÁN

− Szemléletes, hogy a hetes és a tizenegyes számot említette, hiszen mindkettő prímszám, s a regény elbeszélője is a prímszámokba kapaszkodik. Számára a matematika a kiszámíthatóság, a biztonság metaforája?

− Inkább a számokkal való bezárkózásról van szó, s a számok ebben segítenek, hiszen ezek a fantázia első termékei. Általuk tanuljuk meg, hogy mi az elvonatkoztatás: van az asztalon három tányér, de nincs ott a három, csak tányérok vannak. A számok eleve titokzatosak, közöttük a prímszámok a legizgalmasabbak. A számelmélet egy sejtése szerint minden páros szám felbontható két prímszám összegére, és ez olyan szép! A számokkal játszani tud, akinek nincsenek játékai. Nekem pedig nem voltak játékaim.

− A valóságban is ennyire embertelen és kultúra nélküli volt az a világ, mint a regénybeli élet?

− A könyv szöveg, tehát konstruált, a paraszti világ pedig kegyetlen, mert praktikus. Például az állatok legyilkolása természetes: szinte mindennap megöltünk valamilyen állatot, láttuk a rettegését, hallottuk a hörgését. Egy kutya agyonveréséhez lelki erő is kell, főként ha kölyökről van szó. Ahol egy élőlény nyakát el kell vágni, az más léptékű tér. Nem a szupermarketbe járó emberek világa. Én arról az archaikus világról írtam, ahol a kultúra egészen mást jelent.

− Ebből a megfontolásból választotta a regény kegyetlen nyelvét?

− A szerkezet és a nyelv évekig formálódott. Apám halála után úgy éreztem, hogy mégis utolért a sors, amely elől addig menekültem. Menekülésemhez el kellett pusztítanom magamban azt a gyereket, aki voltam, aki az apám fia volt. A gyűlölet, amely körülvett bennünket, segített ebben. Erőt adott ahhoz, hogy elszakítsam magam a sorstól. Amíg apám élt, addig ez könnyebb volt, hiszen volt mit elutasítani. Meg kellett ölni magamban a szüleimet is. Ezt tizenegy évesen megsejtettem. Szikár, kegyetlen, kíméletlen tudás ez, de másként nem lehet elrugaszkodni onnan. Ehhez találtam vissza, ehhez a gyermekkori dühhöz és gyűlölethez, amikor írtam.

− Feltűnő, hogy a regény főhőseinek nem tudjuk meg a keresztnevét, ám a zsidó mellékszereplőknek megismerjük az utónevét: ők Mózsi és Ráchel. Mi az oka, hogy őket megnevezte, a főszereplőket pedig nem?

− A személyneveknek nincs jelentőségük falun. Az ember hivatalos nevét sokszor csak a postás tudta, a valóságban gúnynevek, ragadványnevek, viszonynevek voltak használatban. Hogy ki kinek a kije, a falubeli beágyazottság, ez volt a fontos. A kérdésre tehát az a válasz, hogy abban a világban annak volt neve, akinek nem volt viszonya. A faluban, ahol laktunk, a megölt, kirabolt zsidók otthonaiba később magyar családok költöztek, egyes zsidó házakból kocsma, étterem, rendőrség vagy vegyesbolt lett, míg a zsidó imaházat, tanházat és rituális fürdőt lerombolták. A hetvenes években a zsidó fürdő cementmedencéje volt a kocsma éttermének dögkútja, sőt kilencven után még a temetőt is szétlopták, és eladták a vörösmárvány köveket. Ma sem jelzi semmi, hogy ott kik éltek. De ha már emlékük nincsen, akkor legalább nevük legyen.