Írók gitárral, írók piával
Mert bár gondolhattuk volna, hogy a dedikálásra szánt órácska lejártával költőnk a hűvösbe húzódik valahová sörözni, azért csak megpróbáltuk a lehetetlent: random sétálgatva megtalálni őt a Vörösmarty téren. Sikerült. Ez persze magánnyomor (vagy ha úgy tetszik: magándiadal), de hát a könyvhét lényegében ilyen magánnyomorokból (és magándiadalokból) áll össze kerek drámává, ha összeáll.
Ehhez kellenek szerencsés és szerencsétlen fordulatok. Szerencsés fordulatnak tűnt például, hogy a délután leszakadó eső (amelynek még a Mammut teteje sem tudott ellenállni) csak néhány dedikálást mosott el, aztán amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is valahová, és folytatódhatott a szokásos ügymenet: decens nők és decens férfiak kerülgetik a napszúrást, a könyvesstandok enyhet adó ellenzői alá húzódnak, aztán vagy vesznek valamit, vagy nem. A mi decentériakülönítményünk is így fedezte fel magának az egyik jó nevű kiadónál a nagyon jó nevű poéta esszé- és verskötetét az akciós dobozban, a boltinál lényegesen olcsóbban: negyedáron.
Egy lehetséges válasz a mi a jó a dögletes melegben kérdésre. Mondjuk azt az idősebb urat is meg kéne kérdezni, talál-e valami jót a szikrázó napsütésben, aki az alapértelmezett könyvheti terület utolsó standjától is vagy száz méterre, a Fashion Street közepén állította fel rozoga kisasztalát, ohne napernyő, hogy onnan árulja saját kiadású könyvét, s aki filctollas betűivel arról is biztosította az érdeklődőket, hogy a megvásárolt példányt dedikálja. A közelben töltött percek alatt egyébként végig reménytelennek tűnt a küldetés, és mivel könyvhét van, egyből egy könyv jutott az eszünkbe, amely megalázottakról és megszomorítottakról szól, és egy orosz író írta, úgyhogy tényleg kemény.
Ahogy most közeledik az este, durvul a helyzet, mert a nap ugyan lassan eltűnni látszik, megjönnek az egyéb sokkelemek: közeledik a Könyvek Éjszakája. Az idén nem a megszokott utcabálhangulat dominál, bár arra, hogy mi dominál, egyelőre keressük a szavakat. Nem Sebőék koncertjére gondolunk, hanem ami azután következik, az Írók gitárral című programra, mely cím nem árul zsákbamacskát: többnyire tényleg írókat látunk a színpadon, gitárral. Vámos Miklós, Háy János és Grecsó Krisztián mellett itt van Barna Imre költő-fordító-szerkesztő, meg Bródy János, aki nem író, viszont ő a Bródy János, és Bornai Tibor is, aki zenél is meg ír is.
A Rolling on The River Háy-remixe közben inkább megyünk egy kört a téren, és ekkor van az, hogy hirtelen egy sörsorban találjuk magunkat Garaczi Lászlóval, aminek irodalomtörténeti jelentősége egyelőre nyilvánvalóan csekély. Visszatérünk. Értjük mi a viccet, meg még szeretjük is, ezért nem bonyolódunk zeneesztétikai fejtegetésekbe, nem számoljuk a hamis hangokat, és azzal sem fenyegetőznénk, hogy a Beatles sajnálatosan halott tagjai bizonnyal leszúrt rittbergert tolnak a föld alatt, mondjuk, a Hey Jude Vörösmarty téri verziója hallatán – elég nagy bunkóság volna. Azt azonban talán még a szerzők rajongói is elfogadják: a nevezett írók lényegesen jobban írnak, mint zenélnek.
A szakma szabályai szerint járunk el: értesüléseinket legalább két független forrással ellenőriztetjük, mielőtt leírnánk, amit megtudtunk. Amikor már a harmadik kiadó baráti munkatársai magyarázzák el, miről szól valójában a Könyvek Éjszakája, kevés okunk marad kételkedni. Elmondásuk szerint a könyvhét vége felé mindig akad egy este, amelynek viszonylag állandó a dramaturgiája. Azzal kezdődik, hogy néhány standra kikerülnek a Könyvek Éjszakájára még nagyobb kedvezményt hirdető tacepaók, az egyébként dedikálásra szánt kerti asztalokról ezzel párhuzamosan lényegében eltűnnek a könyvek (legfeljebb néhány marad mutatóba), helyükre borospalackok és poharak kerülnek, az odafigyelésben erősebb kiadóknál pedig apró falatkák is feltűnnek valami tányérokon.
Azzal folytatódik, hogy egyszer csak, általában ad hoc módon, megnyílik az írósimogató, megtelnek és összekoccannak a műanyag poharak, és elindul a folyamat. Nem én mondom, hanem a kiadós haverok, ugyanakkor egybehangzóan: ez az éjszaka arról szól, hogyan issza magát vállalhatatlanra a könyvesszakma egy része, ennek folyományaként hogyan keverednek egymás előtt kicsit megalázó helyzetekbe írók és szerkesztők, ami tulajdonképpen nem baj, „legalább lesz miért bocsánatot kérni vasárnap”.
Szó esett a könyvhetet meghatározó szerencsés fordulatokról, a hatás kedvéért említenénk egy szerencsétlent is: többektől halljuk, hogy Gerendás Péterék koncertje inkább térkiürítésben erős ma, bár abban, hogy némely stand éjszakai forgalma messze elmarad a tavalyitól, nyilvánvalóan nem kizárólagos a zenekar szerepe. A hangulat, a mosolygó kiskölykök, hömpölygés, a lámpafények – ezekkel azért nincsen semmi baj. S hogy láttunk-e tényleg részeg írót? Nem áruljuk el.
