A Pimpáré és Vakvarjúcska című könyve kapcsán az írók jelenkori feladatáról is nyilatkozott: „Meg kell mutatni valamit, amit a hétköznapi megszokások elfednek előlünk. Ami jártunkban-keltünkben, fontoskodásunkban elkerüli a figyelmünket. Vagy amit rosszul látunk. Vagy amiről inkább elfordítanánk a tekintetünket. Tudom, hogy közhelyesen és persze iszonyú nagyképűen hangzik, de az irodalom feladata szerintem mégiscsak az, hogy a dolgok hétköznapi, felületesen értelmezett valósága mögött megmutassa az igazságot. Sőt, a maga módján »igazságot tegyen«.

Márpedig az igazsággal szembesülni mindig kicsit meglepő élmény. Pláne, ha úgy egyébként nem nagyon vagyunk hozzászokva.” Sőt, az ellenkezőjéhez inkább. Hazugság ömlik a tömegkommunikációs eszközök orrán-száján, és nincs, aki cáfolja, ott rögtön, még ha tudván tudják is, hogy mellébeszélés, csúsztatás. Az atmoszféra át van itatva ködösítéssel. Hát hogyne vágna fejbe bennünket, ha valaki szembemegy ezzel? De még mennyire! És a meglepi jól tud esni, pláne, ha érezhetjük a valóság frissen vágott (fű és vér) szagát, megpillanthatjuk a tények nyers pucérságát. „Erdős Virág a játékos szigorúság sziporkázó költője, aki korábban is a szatíra, a paródia, az abszurd iránti fogékonyságával tűnt ki pályatársai közül” – írta róla Reményi József Tamás.

Valóban, a távolságtartás és a határozottság összhangban működik nála, s ezt a radikalizmust csak a szarkasztikus humor tudja meglágyítani. Mint a Van egy ország című, híressé vált antitestamentumban: „itt egy szép könyv ott egy / labda / ez még bor de / ez már / abda / nem az összes / csak a nagyja / aki tűri / aki hagyja / aki tűrte / aki hagyta”. A Trabantfejű nő című kötete (2011) óta még összeszedettebb, töményebb jelentéstartalmú versekkel jelentkezett. Még olyanok is idézték saját pszeudoigazságuk szalonképessé adjusztálása céljából, akik köszönő viszonyban sincsenek az őmorális tartásával. Belepottyant a credóba, önhibáján kívül megmondóember kezdett lenni, ami nem ártott az imázsának. Aranyfedezetként adódott hozzá költészetéhez, mint hitel, amit nem kellett fölvennie, hiszen magától került a számlájára. Egyenes jellem, természetéből fakad az őszinte szó, távol áll tőle a képmutatás és az irgalmatlanság. A helyesírási program imázásra javította imázs szavamat, és ebben az esetben meg kell köszönnöm az ötletet.

Mert posztmodern, neoavantgárd imák az Erdős-opusok, a közállapotok és az állam anomáliáit panaszolják fel a Mindenkori Valakinek, aki még rezonál. S a Facebook visszaigazolja, hogy az emberek szomjasak az igére, a versre. Nem jött be azoknak az előrejelzése, akik temették a papíralapú könyvet és magát a költészetet (meg a kultúrát en bloc). Van egyfajta reneszánsz. Csak színvonal kell, hogy a befogadó rákattanjon. Erdős Virág tudja ezt prezentálni. És hat. Nagyban hozzájárul a közéleti tisztánlátáshoz, javítja a közérzetet, és dalszövegekként is életképesek a szövegei.

A kötet tartalmazza a legendás, eme lapban megjelent félhosszú verseket. A Na most akkor (Vári György az év versének választotta a Literán), a Magyar konyha, a Szóljatok légyszi, a Magyar gyerek gyógyítja, az Én vétkem. Mind külön szógalaxis. Identitáskockákból. Szerves mondattanba oltva. „Ha majd minden kis Balázsnak / bealszik a / mamája / ha majd nem lesz erőszak az / együttélés / szabálya / ha majd prímán megférnek a / bringák közt a / rollerek / ha majd szépen elhúznak a / picsába a / pollenek / ha majd nem lesz veszélyben a / visszaszólás / szabadsága / ha majd nem lesz akadály a / ruházatom / szakadtsága” (mikor).

Zseniális húzás, hogy a szövegek a kommentek beszédmódját intonálják, recitativo. Deklamál, kinyilatkoztat, ugyanakkor retorikailag a „szavalatok” hagyományos nyomvonalán halad, és a nagymonológok hanglejtését használja. „Viszek egy csúnyán beszopott mesét / viszem a legesleges- legutolsó esélyt / ki tudja lesz-e búcsúzni időm / viszem a Duna-parton levetetett cipőm / mit bánom úgyis elviszem lazán / elviszem gond nélkül a / hátamon a hazám / aki ma büntet az holnap lövet / viszek egy mindig vissza- visszahulló követ” (Ezt is). A recenzens kedvence a kilakoltatás emlékére íródott Ma.

„Ma mászókák hideg / vasa / ma anya sápadt-hold / hasa / egy répa ki a / nyúlba’ hisz / a bank ki minket / sírba / visz / ma hét- / pecsétes tesi- / naci / ma egy lógó / belű / maci / (...) ma csak egy mel- / lékelt ábra / ma a világ / vége / tábla / (...) ma egy spulni / sárgaréz /ma elgépezett /menzapénz / ma leárazott / husika / ma cini-cini / muzsika”. Exponenciális függvényként, minden újabb versének megjelenésével megduplázódik híveinek száma. Mint Hulda próféta asszony, következetesen és hitelesen mondja a magáét. A népek hozzá gyűlnek. Legyen ez a változás előszele. Az Ezt is el – kötet: jeles. Nem lett el! Meg van csinálva.

Magvető, 70 oldal, 2290 forint