Gondolom, már unja, hogy mindenki azt mondja, de nem is száz oldal...

De annyi. Azzal a kiegészítéssel, hogy én mondom meg, mi egy oldal.

Úgy rendben lesz...

Mennyiségre alig több mint száz. Én régi ember vagyok, nekem egy oldal harmincszor hatvan leütés, így lenne 180 ezer, a regény pedig 210 ezer. Tehát majdnem. Metaforikusan mindenképp annyi. Kicsit bele is kavarodtam a számolásba, mert az ötvenegyedik után az utolsó előtti jön, majd az utolsó, és még van egy elkallódott oldal is, aztán számozatlan oldalak is, de végül is addig számoltam, amíg száz nem lett.

Ezek szerint nem is egyszerű.

De az.

Akkor találó a cím.

A címet én komolyan vettem, de kétségtelen, hogy meg van támadva a szöveg által is valamelyest. A Semmi művészetben is volt egy pont, amikor még azt gondoltam, hogy egy kicsi, átlátható, könnyű tárgy lesz belőle. De aztán másmilyen lett. És ez is másabb lett. Hát mindig más. Viszont úgy érzem, a megírásától nőtt a szabadságfokom.

Ezt hogyan kell értenünk?

Én tudom, hogy mindig elkalandozom. Az örök Plinius-idézet jegyében: ez nem kitérés, ez maga a mű. Csakhogy időnként vágy támad bennem nem kitérni. És ehhez keresem a strukturális lehetőségeket. Ez a Harmonia caelestisben is működött: ha a második rész linearitása megzavarodott, akkor a zavaró tényezőket visszazavartam az elsőbe. Ha lehetett. Az embernek számolnia kell az alkatával, részint az alkatának megfelelően dolgozni, részint annak ellentartani. A cím ezt a heroikus küzdelmet mutatja. Hogy úgy mondjam.

A megírása is küzdelmes volt?

Éppen azért, mert nem szokott száz lenni, ha száz, akkor nem történet, ha meg történet, akkor nem egyszerű. Marad tehát tisztán a vessző, amelyhez háborítatlan közöm van. Emiatt nagyon lassan haladtam. Három éve kezdtem el, de nagyon sokszor futottam neki. Nagy lendülettel nekifogtam, de a lendület mindig elszállt, vagy nem is a lendület, inkább a hang. Az a tudat vagy inkább érzet, hogy az optimális hangot ütöttem meg. A szabadságot az előbb úgy értettem, hogy ebben a könyvben és a könyv által mintha nyílt volna egy tér, ahol könnyebben tudok mozogni.

A kardozós változatban...

Régen élt bennem a vágy, hogy rendesen, a klisének megfelelően legyen egy kardozós történetem. Ahogy A három testőr és D’Artagnan. Kard ki kard!

Ez volt a koncepció?

Ezek a munka előtt nem többek, mint blöffök. Nem is blöffnek kellene mondani, hanem rizsának. Az ember saját magának rizsázik. De hogy igazából mi az, amiről szó van, az sajnálatos módon – ezt látom negyvenéves munkaviszony után –, az az írás során derül ki. Ez is teszi nehézzé a dolgot. Hogy a tárgy mibenléte formálás közben derül ki. És ilyenkor nehéz látni, hogy mi a rossz, és mi a jó, mert nincs mihez mérni. Hiszen önmagát teremti épp akkor. Aztán egészen más súlypontjai lesznek. De a reményt azért még fönntartom, hogy egyszer tényleg lesz egy egyszerű történet... Vagy rövid mondat. Régóta beszélek erről – hosszú mondatokban.

A Hay fesztiválon mondta, hogy csökkenőben a kortárs irodalom radikalizmusa. A szórakoztatás felé mozdult el.

Nem is a magyarra értem ezt leginkább. Itt mint tendenciát nem látom. Persze ha a könyveladási listákat nézem, akkor a tíz évvel ezelőtti helyzethez képest rémségesen más, kevés irodalmat tartalmaz. Még a legirodalmibb Coelho. Ez Nyugaton is így van egyébként. Megjelent ugyanakkor a célirodalom, amely egy probléma megoldására jött létre. Mint mondjuk a Bridget Jones, hogy harmincévesek vagyunk, kicsit kövérek, és orgazmusproblémáink vannak, illetve gyanúsan nincsenek, és erről intelligensen írni. Ezt olykor figyelembe veszi az irodalom is, magáévá teszi ezt a szempontot. Nálunk még kevésbé, mert az irodalom mint üzlet alig van, így ez a fajta korrumpálódás kevéssé ment végbe. Pedig régebben még úgy gondoltam, hogy jobb is lenne, ha olykor figyelembe venné...

A szórakoztatást?

Inkább azt, hogy fontos legyen, hogy egy könyv jól meg legyen csinálva. Az nem mentség a kudarcra, hogy szépek a szándékaink, hogy a világ legnagyobb könyvét megírni. Ez akkor jó, ha majdnem megírjuk. De ha nagyon közepes lesz, akkor már jobb, ha rendesen meg van csinálva, és inkább legyenek sunyi gondolataink az eladással kapcsolatban. Jó mesterembernek lenni, az nagy dolog. Tehát van egy általános lazulás. Viszont annak a művészetnek is megvan a maga veszélye, amelyikben semmi lazulás nincs. Lásd a kortárs zene. Hirtelen bezáródik saját magába. Bár a radikalitását mindig példának veszem, erősít.

Olvastam, hogy a magyar olvasó konzervatív. Nem nagyon szeret a nagy öregek mellé újakat felvenni.

Elég nehéz az új korosztályok helyzete. Nehezebb áttörni a szűkebb irodalmi érdeklődésen. Hogy neve legyen. Hogy egy középiskolai tanár is tudja, kiről van szó. Ez összefügg a kultúra és az irodalom mai státuszával is. S talán azzal is, hogy az olvasásé is megváltozott. Kis túlzással, ugyanazok olvasnak, mint tíz éve. Bár attól tartok, tíz éve is ezt mondtuk. Ez nyilván nem egészen igaz, de talán mégis. A fiatal írók a saját generációjukból nehezebben tudnak olvasókat szerezni.

Én akkor lettem szomorú, amikor egy felmérés azt mutatta ki, hogy az olvasást férfiatlan tevékenységnek látják.

Hát, ahogy a regényeimben mondják, az tényfaktum, hogy egy-egy felolvasáson a nők vannak többségben. Ilyen szempontból érdekes egy északnémet felolvasás, ahol nagyon komoly, tweedzakós férfiak ülnek. Egy kicsi hátrány van, hogy soha semmin nem nevetnek. De ott vannak. A rémálom-felolvasás viszont Norvégiában volt.

Mi történt?

Rendes, komoly halászemberek ültek a nézőtéren. Azonnal éreztem, hogy én hozzájuk képest...

Mit olvasott fel?

Ez is hiba volt. Én ugyan semmit nem olvastam fel, mert ott volt a színész. Az Egy nő jelent meg akkor. Ülök szemben a norvég halászokkal, és olvassák nekik ezeket a nagyon közép-európai, a halászokhoz vagy főként a halhoz képest komolytalan szövegeket. A kulturális szokásoknak megfelelően pisszenés sem hallatszik. A rokonszenv halvány jele sem mutatkozik. De azért is fogtam bele, mert ez egy diadalos történet, mert amikor vége lett, és jöttek dedikáltatni, a legszebb mondatot mondták az Egy nővel kapcsolatban. Hát hogy ilyen szép szerelmes könyvet már régen nem hallottak.

„Az tényfaktum, hogy egy-egy felolvasáson a nők vannak többségben”