Mivel a műsorra tűzött egyfelvonásosok közül kizárólag Jirí Kylián Petite mort-ja a debütáns munka, kérdéses, mennyiben tekinthető a kétrészes produkció új bemutatónak.

A Petite mort pazar danse macabre, de ennek közvetítése meghaladja az előadók eszköztárát

A brit, (viszonylag) fiatal koreográfusnemzedék tagja, David Dawson (1972) Max Richter gyönyörű szerzeményére, A napfény természetére komponálta azonos című kettősét. A 2007-es duó elégikus, míves, illékony, noha mentes az innovációtól. Pap Adrienn és a dekoratív, nagyszerű Liebich Roland szeriőz, technikás, ihletett előadásmódja az este legkiemelkedőbb szólistateljesítménye – bár ez korántsem egyértelmű méltatás. Az Angol Nemzeti Balett volt művészeti vezetője, Wayne Eagling 1995-ös Duettje A diótörő grand pas de deux-jét idézi – tehát avíttas, viszont képzeletszegény. Felméry Lili és Apáti Bence üresen korrekt, ómódi, szépelgő párosa pusztán azzal kelti föl a figyelmemet, hogy a Magyar Táncművészek Szövetsége által valamiért Az évad táncosának megválasztott, jó svádájú férfiember lankadatlan bazsalyog. Eközben, tőle néhány méternyire, a gyászruhás Farkasréti Mária dalolja derekasan Izolda szerelmi halálát, a nem a kupléiról elhíresült Wagnertől.

Az évek óta külföldön élő-dolgozó Lukács András (1977) lehetett volna az, aki tevékenyen részt vállal a panoptikummá lett Magyar Nemzeti Balett (MNB) esztétikai megújhodásában. Erre azonban sosem kapott esélyt, ám idén – maró cinizmus – őt tüntették ki elsőként a Seregi-díjjal. A Philip Glass Az órák című filmzenéjére készített, rongyosra táncolt Örvényt Virginia Woolf öngyilkossága ihlette. A kilenc párra írt, 2010-es mű eleinte pompásnak ígérkezik, majd a repetitív, spirálszerű mozgásnyelv gyorsan egyhangúvá, kiszámíthatóvá, dinamikátlanná válik. A koreográfia idővel nem tudja lekövetni az áramló, tempós, flow-szerű muzsikát, és a fád előadók egyre darabosabbnak tűnnek. Az egyébként kitűnő Kozmér Alexandra és Bajári Levente lelombozóan neutrális. A tizenhét perces, andalító munka színvonalas, invenciózus, de kiforratlan, emellett rávilágít a táncosok modern-kortárs technikák terén (is) megmutatkozó fogyatékosságaira.

A Holland Táncszínház (NDT) ikonikus alakja, Jirí Kylián 1991-es Petite mort-ja (Orgazmus) az ún. Black and White-sorozat egyik darabja – hat férfival és nővel, párbajtőrökkel és a guruló, fekete krinolinokkal. A Mozart legismertebb zongoraversenyére (No. 23.) készített, pazar szcenikai megoldásokban tobzódó danse macabre egyszerre vészjósló, virtuóz, rebbenékeny, kevély, fenséges. Mindennek a közvetítése meghaladja az igyekvő, rutintalan, beidomított előadók eszköztárát, tudását. Iskolás, koncentrált, fegyelmezett, vérszegény tolmácsolásukból hiányzik a könnyed elegancia, a dekadens életérzés, a hűvös szexus és a melankólia – vagyis a halálos táncköltemény zsenije, veleje. Különös továbbá, hogy az (alig) élő, lanyha zene leválik az ütemre kidolgozott opusról.

A makacsul az esztétikus elmúlás körül keringő, fiaskógyanús este Kylián másik B & W-klasszikusa, a Mozart Hat német táncára komponált, bornírt túlzásokra épülő Hat tánccal fejeződik be. Higgins Jaclyn Ann, Gikovszki Sznezsana, Pazár Krisztina, Tóth Barbara, Komarov Alekszandr, Koháry István, Medvecz József, Taravillo Carlos etc. helyrebillenti a világ gyémánttengelyét. Az 1986-os, gegektől hemzsegő, frivol-pajzán rokokó burleszket az NDT sem adja elő nívósabban – újranéztem DVD-n. Az MNB fölszabadultan ripacskodó, kiváló komédiásképességekről tanúskodó tagjai megmutatják, milyen is, amikor kisujjukban a stílus, a techné. Száll a rizspor, pukkannak a szappanbuborékok, hullanak a levágott fejek, abroncsaikban suhannak a leszúrt nők; mindent áthat a maszkabálos elevenség, miközben tombol a Kaszás. A verítékes, tisztes gürizés helyébe lép a hetykén játékos, groteszk, nagy művészet. Ezzel a váratlan, valószerűtlennek ható történéssel kellene majd kezdeni valamit – a szakadatlan munkálkodás közepette.

Magyar Nemzeti Balett: Öt tánc
Erkel Színház