A világ francia színésznőként ismeri, miközben Buenos Airesben született, és a neves argentin filmrendező, Miguel Bejo lánya.

Nincs problémám azzal, ha a világ francia színésznőnek tart. Noha vér szerint valóban argentin vagyok, és a családom nagy része továbbra is ott él, engem sosem érdekelt túlságosan a nemzeti hovatartozásom. Talán a konyha hiányzik egy kicsit... Nem vagyok túl nagy hazafi: ott születtem, most itt élek.

Ehhez képest az iráni Asghar Farhadi A múlt című új mozijában egy olyan asszonyt alakít, aki Franciaországban él, de nem francia. Sőt két olyan férfi között őrlődik, akik két teljesen más kultúrát képviselnek: az egyik iráni, a másik tunéziai francia.

Igen, de úgy vélem, a filmben sem a szereplők nemzetisége a fontos, legalábbis nem úgy, hogy ez folyamatosan témája legyen a dialógusoknak. Ne értsen félre, az fontos, hogy melyik karakter milyen kultúrából érkezett, de nem ez a konfliktusok forrása. Sokan kérdezik tőlem, hogy nem érzem-e magam idegennek Franciaországban. Gyerekkorom óta Párizsban élek, spanyol az anyanyelvem, a gyerekeimmel spanyolul beszélek, hogy szót tudjanak érteni a család többi részével, ennyi. Olyan érzésem van néha, hogy az emberek elvárják tőlem, hogy tangózzak, vagy elkezdjek politizálni, amikor szóba kerül Argentína. Tudom, hogy sok ember számára téma a nemzeti hovatartozás és a nacionalizmus, de ezekkel én nem tudok mit kezdeni.

Sokan úgy gondolják, hogy Asghar Farhadi pont azért sikeres rendező, mert iráni lévén teljesen más érzékenységgel közelít a családi konfliktusokhoz.

Egyszer Asghar odajött hozzám a forgatáson, és megkérdezte: mi a különbség egy francia és egy iráni rendező között? Nagyot nevettem az ő kérdésén is. A művészet pláne nem szorítható be a nemzeti karakterisztikák közé. Az egyéni alkotói érzékenység és a kulturális háttér határozza meg, hogy valaki milyen alkotó. A férjem, Michel Hazanavicius például francia, de szinte ugyanazt gondolja a mozgóképről, mint Asghar Farhadi. Jacques Audiard viszont, aki szintén francia, ég és föld mindkettőjükhöz képest.

Ha már szóba hozta: a The Artist – A némafilmesben, amelyet a férje rendezett, és A múltban két totálisan más nőt alakít.

Peppy Miller szerepét Michel kifejezetten nekem írta: meg akarta mutatni a világnak azt az euforikusan vidám oldalamat, amelyet addig csak ő ismert. Ez a szerep egyfajta szerelmi vallomás volt a részéről... Eljátszatta velem a tökéletes nőt. Marie szerepét viszont kifejezetten nem rám írták, hanem Marion Cotillard-ra, aki végül kiszállt a produkcióból. Igazi kihívás volt beugrani, mivel Ashgar korábbi filmjében, a Nader és Simin – egy elválás történetében mindegyik képkocka zseniális volt, de itt most tényleg egy olyan asszonyt kellett eljátszani, akinek számos hibája van. Két gyáva és tehetetlen férfiba szerelmes, miközben végtelenül önző, igazságtalan és kiszámíthatatlan. Több mint két hónapig csak próbáltunk. Sosem voltak olyan dühkitöréseim az életben, mint Marie-nak, azt hiszem, tényleg közelebb áll hozzám Peppy.

Nem gondolja azt, hogy A múlt tulajdonképpen egészen ijesztő képet fest a nőkről? Marie azért tényleg több férfisorsot is romba dönt.

Nem, én pont az ellenkezőjét gondolom. A férfiak csak akkor boldogok, ha az élet úgy zajlik, ahogy ők elképzelik – noha legtöbbjük cselekvésképtelen. Nem szeretnek szembesülni a problémákkal, nem tudják feldolgozni az érzéseiket, inkább elvonulnak, majd visszatérnek. Miért baj az, ha egy asszony saját maga szeretné alakítani a sorsát?

Most a filmről beszélgetünk, vagy a saját élettapasztalatait osztotta meg velem?

Mindkettő!

Hisz a szerelemben?

Nahát, milyen romantikus... Én úgy látom, keményen meg kell dolgozni a szerelemért.

A némafilmes sikere után, gondolom, egy csomó hollywoodi forgatókönyvvel lerohanták.

Igen, de 2014 közepéig elköteleztem magam a most látott A múlttal és egyéb európai filmekkel. Ugyanakkor az is igaz, hogy nem kaptam igazán jó ajánlatot. Ha – mondjuk – megkeresett volna Steven Spielberg, akkor nagyobb gondban lettem volna.

Majd most, hogy színészi díjat kapott Cannes-ban a Steven Spielberg vezette zsűritől.

Nézze, a férjem sem kezdett el amerikai filmeket forgatni, miután megkapta A némafilmesért az Oscart. Én sem szeretek olyan dolgokról fantáziálni, melyeknek nincs meg a realitásuk. Ha tényleg kapnék egy komoly ajánlatot, nagyon nehéz helyzetbe kerülnék, mivel Párizsban építettem fel életem, van két gyermekem. De ha muszáj lesz, nyilván elgondolkozom majd az élet nagy kérdésein.

Vannak színészpéldaképei?

Nevetni fog: nincsenek. Inkább rendezőkért rajongok: Frank Capra és Billy Wilder abszolút kedvenc. A kedvenc filmemet, a Laurát (Magyarországon Valakit megöltek címmel is ismert – a szerk.) pedig Otto Preminger rendezte. Az ő idejükben a színészek nem karaktereket alakítottak, hanem önmagukat adták az adott szerephez és szituációhoz igazítva. Igaz, ma viszont nincsenek is akkora sztárok, mint annak idején. Hollywood aranykorának varázsában élek mint filmrajongó, mai modern filmeket nem is nagyon nézek. Ezért volt nagy kihívás A némafilmes. Egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy el tudom játszani a rajongásom tárgyát: egy régi vágású mozisztárt. 

„A férfiak csak akkor boldogok, ha az élet úgy zajlik, ahogy ők elképzelik”