A kertművészet mint ürügy
Fokozottan érvényes ez a híres medencekompozíciókra. Bikácsi lassan másfél évtizede fest makacsul és változatosan vízzel, homokkal, földdel és még ki tudja mivel telt betonmedencéket, és nem a Gyász című az egyetlen, amely a kettősséggel nyugtalanít. Vagy gyönyörködtet. A Homokozó kilencszáz-kilencvenkilencből feltétlenül az utóbbit teszi, mert olyan vörös-sárgás és zöldes környezetben kínál rálátást a kék szegélyű üres, néma négyszögre. Medencecsendélet, medencepoézis: a Három medence zöldben a fokozataival elhessegeti, hogy találgassuk, milyen funkcióban kerülhet egymás mellé három víztároló építmény, a Szürke cím fölött már inkább csak medenceszél, mélység nélkül, és mire a Zuhanó medencék abszurditásáig eljutunk, már tudjuk, hogy nem kertépítészet ennek a festészetnek a tárgya.
Az említett Gyász ünnepélyes és megvilágosító. Egyfelől úgy uralja a fellazított képteret a sűrű, súlyos, fekete medencetartalom, oly fájdalmas fenséggel tölti ki a vigaszosan szivárványos peremet, hogy nem lehet nem megrendülni az egyszerűsége láttán. Másfelől, akárhogy is, ez a kép konstruktivista. A rombuszba távolodó négyszög éppen úgy provokálja-feszíti az elnyújtott téglány alakú vásznat, mint az alapító atyák geometriában geometria kompozíciói ezelőtt kilencven vagy száz éve. Igaz, hogy a téglány itt messziről hamvas mezőnek látszik, s közelről kiderül, hogy míves-alapos színszövedékek alakították, ami a keveretlen színekkel dolgozó klasszikusoknál elképzelhetetlen. S igaz az is, hogy a súlyos fekete rácsorog a medenceszélre, amely határozatlanságot a metsző vonalak művészete sosem viselt volna el.
Röviden: ez a festészet össze akarja és össze tudja egyeztetni az éteri, absztrakt rendet és az érzéki, már-már hangulati piktúrát. Ez a különlegessége, ez teremti csendes feszültségét. A Három fekete medence elegáns ritmikusságával, képhatáron kívülre törő merészségével, a Három ragyogó sárga a már-már hűvös, karcsú dinamikájával, a Kettő furcsán egymásra rakott medencéivel.
Bikácsi festésmódja ugyanis lefegyverző. Ezt a geometriát vagy akvarellel adja elő, amely áttetsző, testetlen és alig megfoghatóan dereng, vagy vásznon tojástemperával. Az utóbbi fényesebb és testesebb, mint egyéb, tompatestű temperák, de könnyebb, megbocsátóbb, mint a nehéz olaj, és sokféleképp kezelhető. Bikácsi apró ecsetvonásokkal, nagyvonalú lecsorgatásokkal, finomkezű kaparásokkal kezeli festékanyagát, úgy, hogy többnyire látható a vászon szövedéke is, és ez különösen közvetlen, lélegző egzisztenciát teremt a többnyire abszurd, de legalábbis szokatlan szerepben megjelenő füveknek, elmosódó parti fáknak és vizeknek.
A képek többsége ugyanis csendes, vagy nem is csendes utalásokat, tartalmakat is hordoz. Még jobb szó: sejtéseket, sejtetéseket. Nemcsak a Betemetett medence tompa végzete, a Fűkoporsó-képek kétértelműen egyértelmű majdnem-szimbolikája, hanem egy Kútlépcső balsejtelemmel teli tömbje is geometriánál és derengésnél többről szól. Ez a harmadik faktor. A művész a honlapján nem periódusok, nem technikák, hanem pőrén-tárgyszerűen témák szerint csoportosítja a műveit. Medencék, lépcsők, füvek, úszó tárgyak –de a Szabad sajtó úton biztosak lehetünk abban, hogy a semmibe vesző lépcsők csendes drámáját, fűdombok és csavart fűtömbök néma abszurditását is megfesti. Összegezve: a geometrikus biztonságnak, a látványszerűségnek és a szürrealitásnak szép-komoly együttlétét.