Giovanni Zenatello, a tenor száz (vagy inkább persze százegy) éve Veronában sétált, és az jutott eszébe, hogy milyen ragyogó tisztelgés lenne a százéves mester előtt, ha a születésnapján a világ legnagyobb operaházában adnák elő az olasz operairodalom legbombasztikusabb jelenetét, az Aidából a bevonulást. És hozzá, természetesen az egész Aidát is. A színhely adott, Zenatello bement, elbömbölte magát, megkérdezte a színház távoli helyeire küldött barátait, hogy hallják-e. Hallották. Azóta Veronában minden évben előadják az Aidát, és néhány más operát is, többnyire olaszokat, Wagnert és Mozartot csak kivételesen.

„Andrea, miattad állt fel itt húszezer ember”

A száz és kétszáz évre idén különös hangsúly esik, Plácido Domingo a játékok művészeti igazgatója, és nincs sok értelme álszerénynek lennie, tudja, hogy jelenleg az a legnagyobb operai ünnep a világban, ha ő énekel valahol, lesznek még gálák, amelyeken fellép, lesz Nabucco, amelyben címszereplő, évadnyitásnak, vagy évadnyitás előtti nyitásnak pedig amolyan háromtenor-koncertet terveztek, Pavarotti nélkül, Andrea Bocellivel. Lehet szörnyülködni, hogy hová lett a világ, de nincs mit tenni. Amikor a koncerten a műsorközlő azt mondta, hogy jelen pillanatban Bocelli a leghíresebb élő olasz előadóművész a világban, én is elkezdtem magamban tiltakozni, de tovább nem jutottam. Ha nem ő, akkor ki?

Ez a két hűvös zuhany fogadta a vendéget. Az egyik, hogy Carreras súlyos családi problémája miatt nem tudott jönni, csak üzenetet küldött, amelyben minden jót kívánt, a másik, hogy van műsorvezető, kint van a tévé, felveszik, leadják. A tévé Olaszországban is ilyen: a közönség hirtelen csak díszletelemmé válik, mi több, fizető statisztériává, fehér kendőket osztanak szét, amelyeket adott jelre lobogtatni kell, meg piros, fehér és zöld táblácskákat, amelyeket fel kell emelni a műsort záró olasz himnusz alatt. Próbálná meg valaki ezt nálunk keresztülvinni, lenne idegeskedés, hogy a politika már az operában is pusztít.

Ha valakinek a fehér zsebkendőről Luciano Pavarotti jutna az eszébe, aligha volna a szervezők szándéka ellen. Pavarotti-kiállítás van az Arena múzeumában is, filmek, személyes tárgyak, ingek, kalapok, sálak, szemüvegek, meg persze fehér zsebkendők a shopban, azzal a szomorkás tartalommal, hogy csak sikerült ebből a nagyszerű hangból és derék fickóból ikont, jelképet, intézményt csinálni. Nézi az ember a fényképeket, Pavarotti még mielőtt a magas C királya lett volna, mosolygós péklegény, és miután az lett, a tenorizmus megtestesülése, szakáll, pocak, sálak, hogyan tűnik el bennük az ember, hogyan van egyre inkább egy üres babára rajzolva és aggatva mindaz a kellék, amitől Pavarottivá válik.

Persze a legjobban ő hiányzik a hangversenyről is. Bocelli kezd, egy rettenetesen lassú és nyöszörgős Levéláriával, és van hozzá erősítés, persze, hogy van, mikrofonok nélkül nem sokat lehetne hallani belőle ekkora térben. De eleinte nem is a produkciók az érdekesek, hanem a közönség. Újraélhetők a régi római viadalok, aki színpadra lép, tényleg az ezerfejű Caesarral találkozik, esznek, isznak, mulatnak, kiabálnak. Tapsolnak is, meg lobogtatják a kendőket, óriási látvány, ahogy a Carmen negyedik felvonásának kezdetére meglibben húszezer fehér zsebkendő, és mivel többnyire olaszok ülnek a nézőtéren, nagyon muzikálisan, zenére lobognak a kendők. Még nagyobb élmény a bekiabálók hada, megbravózzák Lucianót, beszólogatnak az egyébként talpraesett műsorvezetőnek, hívogatják, hogy jöjjön fel a szektorokba, a nő sem jön zavarba, nevet a közönség. Amikor lassú az átállás, rögtön kis kórus szerveződik, azt ordibálják, hogy „szégyen, szégyen!”. A tévézés azonban szép lassan őket is kifárasztja, egy óra múltán már senki nem kiabál, csöndesen vacogva várják, hogy mi jön még.

Jön jó is, rossz is, jelentéktelen hangú Figaro és jelentékeny Scarpia, Pillangókisasszony, de úgy, hogy az énekkart elfelejtik bemikrofonozni, így csak a hegedűszólót hallani a híres Zümmögőkórusból, táncolnak a Verdi Requiemre, a sor szélén álló férfi elszédül minden nagyobb forgás után, mintha valami táncparódiában lenne. És van Domingo is, kettesben éneklik Bocellivel a Non ti scordar di me című, eredetileg Giglinek írott De Curtis-dalt, hihetetlen felüdülés egy öreg, de egészséges operai hangot hallani Bocelli mellett. Együtt éneklik a Gyöngyhalászok-duettet is, aztán Domingo, már a nyári jelmezben énekel a Nabuccóból, nagyon szépen, csak mégsem egy gálaáriát.

A gáláról furcsa módon mégis Andrea Bocelli gondoskodik, Domingo vezényel, a Nessun dormát, nyilván mindenkinek megint Pavarotti jut az eszébe, a sok háromtenor-koncert nagy pillanata, „vincero”, Bocelli kicsit alacsonyan fogja meg a hangot, de aztán helyére talál, robban az Arena, a műsorvezető értelmesen azt mondja neki, nézd, Andrea, miattad állt fel itt húszezer ember. Andrea nem nézi, nem látja, és nem is fürdőzik a sikerben, lemenekül a színpadról, ha másért nem, ezért muszáj szeretni őt. Kár is nyavalyogni, hogy nem ilyennek kellett volna lennie, meg talán jobb, ha nem egyig tart egy népünnepély, mert ott lenni mégis ajándék az élettől. És még el sem kezdődött az évad.