Tompa Gábor, a kolozsvári magyar színház igazgatója, a Leonida gem session című előadás rendezője írja az előadás kapcsán a mai politikáról: „Az ellenfelek egymás végső lejáratására és megsemmisítésére törekszenek, s a hatalom igézete úgy szédíti őket, mint hajdan azokat a római császárokat, akik szó szerint vették, hogy az Istenek leszármazottai s ehhez mérten követeltek és harácsoltak maguknak korlátlan hatalmat és előjogokat. Mostanság a politikai pártok számára már az sem számít erénynek, hogy saját programjukhoz hűek maradjanak, s kapásból teszik magukévá legádázabb ellenségeik jelszavát, ha ez az egyetlen üdvözítő út a hatalom megszerzéséhez. A törvények vagy az alkotmány olyan eszközökké és játékszerekké váltak kezükben, amelyeket percenként változtathatnak kényük-kedvük szerint, hiszen meggyőződésük, hogy fölöttük állnak.”

Pontos diagnózis, Magyarországon éppúgy érvényes, mint Romániában. És aligha lehetne alkalmasabb szerzőt találni e kórisme színpadra állításához Ion Luca Caragialénál, aki addig köszörülte tollát a XIX. század végi román demokrácián, míg meg sem állt Berlinig. Leonida naccsás úr szembesül a reakcióval című egyfelvonásos, akár húsz perc alatt eljátszható szatíráját 1880-ban írta. Az összes tüskét, amelyeket kora román politikai életébe döfött, ma Magyarországon nyilván nem érzékeljük. A lényeg azonban könnyen átlátható: a félművelt, vén nyárspolgári házaspár forradalomnak (vagy éppen a reakció támadásának) hallja egy mulatozó részeg társaság randalírozását. Nem kell románnak lenni, hogy értsük a célzást akár közelebbi, akár messzibb múltunkra.

Az előadás ezt természetesen a romániai jelenre, illetve az összességében mintegy fél évszázadnyi közelmúltra vonatkoztatja. A gem session egy hajdani palota megkopott falai között zajlik, melyek fölé antennákkal zsúfolt múlt századi lakótelepi erkélysorok emelkednek. Carmencita Brojboiu díszlete két múlt időt fog össze, a XIX. és a XX. századból beszél hozzánk. A trombitával, szaxofonnal, dobbal, gitárokkal felfegyverzett zenészek (Hatházi András, Bogdán Zsolt, Viola Gábor, Farkas Loránd, Balla Szabolcs) barna bőrkabátot és ősz parókát viselnek, mintha az egykori gombafejűek kivénhedvén szekusoknak öltöztek volna, vagy a titkosrendőrök öltöttek volna Beatles-álcát. Zenélgetnek, próbálgatnak, majd nehézkesen, tekintélyesen, botra támaszkodva megérkezik a testes főnök (Bács Miklós).

De nem látnak hozzá Caragiale darabjához, hanem egy megfigyelési dosszié iratait olvassák föl a művet „helytelen felfogásban” előadó színészek dolgairól. Mit csináltak egy nap, kivel érintkeznek, milyen a szexuális érdeklődésük. Meg mások dolgairól is, például a költő Szilágyi Domokos egy verséről, amelyben az elemző jelentő szerint ugyan nincs semmi veszélyes, ám minden a közönségtől függ. (A színpadi változat a rendező és Visky András munkája.) Ez az előadás nagyobbik része. Csak mintegy húsz perc marad Leonida és felesége „forradalmi” éjszakájára.

Az ágyban politizáló öreg házaspárt Hatházi András és Bogdán Zsolt imitálja, takaróként magukra húzva az egyenköpenyt, a „forradalmi” hangokat leíró szerzői utasításokat Laczkó Vass Róbert énekli. A szolgáló szerepében, aki elárulja, hogy mi is történt odakinn az éjszaka, a szekus főnököt alakító Bács Miklós jelenik meg. A titkosrendőri gem sessiont végül egy takarítónő érkezése zavarja meg, Panek Kati, akit a színlap Revolutiának nevez. Először csak takarítani akar, aztán lyukas zászlót lenget. De a szekusok hamar nejlonfóliába csomagolják. Az allegória, a politikai pamflet értelme nyilvánvaló – kicsit túlságosan is.

Kolozsvári vendégjáték a Vígszínházban

Mintha az egykori gombafejűek kivénhedvén szekusoknak öltöztek volna