Budapesti képes napok
Az első kettőről már beszámoltunk ezeken a hasábokon, de az utóbbiak mellett sem mehetünk el szó nélkül. Abból lehet megállapítani, ha a kultúra valamely területe különösen népszerű egy adott időszakban, hogy politikusok kezdenek keringeni körülötte. Kiállításokat, szakmai fórumokat nyitnak meg, fontosnak tetsző mondatokat mondanak, melyekkel mintegy elhelyezik magukat az adott közegben. Legutóbb Halász János kulturális államtitkár bukkant fel a Magyar Nemzeti Galériában, a Magyar fotóművészet az új évezredben című tárlaton mondott megnyitóbeszédet.
A kiállító művészek azt szerették volna, ha az eredeti terveknek megfelelően Nádas Péter vagy Lackfi János író nyitja meg a kiállítást, és amikor előzetesen hírét vették, hogy mégsem így történik, író helyett politikus jön, tiltakoztak is, mondván, ne legyen ez a politikusi magamutogatás terepe. A tiltakozásnak nem lett foganatja, Halász politikus nyájas megnyitóbeszédet mondott, melynek részletezésétől e helyütt eltekintünk, higgyék el: nem veszítenek sokat. De most tényleg: Halász politikus valóban csereszabatos Nádas Péterrel vagy Lackfi Jánossal?
Akadt művész, aki a történtek miatt visszavonta képeit a kiállításról, volt, aki a megnyitón „HALÁSZ BÁSTYA ELVTÁRS” feliratú pólóban jelent meg, Eperjesi Ágnes pedig egy videóval üzent. Fürdőkádból, habok közül: „Ahogy a kulturális államtitkár úr sem férne be ide mellém a kádba, nekem sincs helyem ott, ahol ő nyitja meg az én kiállításomat.” De persze (miként a művészek, úgy mi is) rosszak vagyunk megint, mert nem a lényegről beszélünk. Beszéljünk hát arról. A kiállítás címe: Magyar fotóművészet az új évezredben, és ez így elég bátor nekirugaszkodásnak tűnik. Azt vetíti a reménybeli látogató elé, hogy most itten össze van foglalva a hazai kortárs fotográfia valamennyi íze, illata, útja, kacskaringója, mintegy esszenciálisan kapjuk a lényeget.
E tekintetben azért tamáskodnánk, hiszen a látvány (már amennyit a képek közepét éppen hogy megvilágító drága, de ügyetlen spotlámpák látni engednek…) nem feltétlenül meggyőző, és még átlagos tájékozottsággal is elbizonytalanodik az ember, ha eszébe jut, hogy kik hiányoznak. Tényleg csak találomra: Czeizel Balázs, Kovács Melinda, Herendi Péter, Telek Balázs, Csontó Lajos, Gáti György, valamint, ahogy a filmes stáblisták végén szokták volt említeni: és még sokan mások. Baki Péter, a kiállítás kurátora bizonyára tudja, miért éppen a meghívott 22 művészre bízta annak előmutatását, hogy, amint a sajtóanyagban fogalmazott:
„Milyen hatása van a tömegesen használt digitális technológiának a kortárs fotóművészetre, s egyáltalán kit is nevezhetünk 2013-ban fotóművésznek? (…) Miként változott meg a fotográfia az ezredforduló óta; mi történt a fotóművészetben, s az egyetemes folyamatok miként hatottak itthon?” Ha lehet egy szerény javaslatunk, e felől mondjuk Kerekes Gábor archaikusnak tetsző, a grafikák világát idéző képeiből, vagy Dezső Tamás fotográfiáiból tájékozódjanak, mert ő a valóság amúgy lehangolt szeleteibe is képes lelket, emberséget lehelni. Esetleg Gerhes Gábor munkáiból, aki az ügyetlen múltat emeli vicces műtermi környezetbe, és fotográfiáin a műtáj előtt, műfüvön, óriásbetűk között, műőzikével pajtáskodó, nett kirándulók zavarba ejtő valóságokat, viszonyokat teremtenek, de hasonló érzéseket kelt Koronczi Endre néhány képe is.
Szépek Gábor Enikő roncsolt fotói is, és Eperjesi Ágnes sem mindennapi módon használja a fényképet: grafikai megoldásokba tereli azokat, kiindulási pontként kezeli bizonyos művészeti kategóriákon kívüli alkotásokhoz. Említhetnénk még egy-két kitűnő vagy csak szimplán jó sorozatot, ám említhetnénk sok modoros, érdektelen alkotást is, a végső ítéletet azonban az olvasóra (reménybeli látogatóra) bízzuk: tüntessen, vagy figyelmével tüntessen ki.
Ezekben a hetekben a Kogartban is egy nagyszabású fotográfiai kiállítás várja az érdeklődőket. Analóg címmel egy válogatás a Körmendi–Csák Fotográfiai Gyűjteményből. Ennek tulajdonosa, Csák Ferenc azt nyilatkozta nemrég: a 2011-ben, Londonban rendezett, a magyar származású, világhírű fotósokat, valamint a két világháború között alkotó magyar fotóművészeket és a kortárs fotográfusokat is bemutató Szemtanúk című tárlat sikerén felbuzdulva határozta el, hogy ő maga is fotográfiai gyűjteményt hoz létre.
A Körmendi–Csák Fotográfiai Gyűjtemény többségében azoknak a hazai fotósoknak a munkáiból áll, akik vagy lezárt életművel rendelkeznek, vagy alkotnak még, de hatvanévesnél idősebbek, és munkáikat alaposan megmérte már a hazai művészettörténet. A gyűjteménybe 21 magyar fotográfus adta össze a képeit annak reményében, hogy Csák Ferenc megfelelően menedzseli majd a kollekciót.
És most mindenki azt lesi, vajon hová fut ki ez az újfajta együttműködés, melyben a fotósok fontos, de amúgy idehaza lassacskán légüres térbe szorult kitűnő alkotásaikkal, a galériás pedig szándéka szerint szakszerűen gondozott, többnyelvű, vaskos albummal, hazai és külföldi kiállításokkal, a művészek népszerűsítésével igyekszik helyzetbe hozni a művészeket és a hazai fotóművészetet. Csák nem mellékesen garantálta, hogy a Kincses Károly fotótörténész válogatta kollekció darabjai együtt maradnak örökre, a magyar fotóművészet egyik legkisebb közös többszörösét képezve.
Most tehát ezekből az alkotásokból láthatunk egy válogatást a Kogartban. Balla Demeter híres emberpárja, Török László Család című képe, Hajdú József jól ismert fotói, melyek röntgenfilmekre karcolt hanglemezekről készültek, Stalter György „nyóckere”, Horváth M. Judit fájdalmasan szép cigányai, Hemző Károly lovai.
Rajtuk kívül aztán Bánkuti András, Benkő Imre, Féner Tamás, Friedmann Endre, Gulyás Miklós, Haris László, Horváth Péter, Jokesz Antal, Kerekes Gábor, Korniss Péter, Szebeni András, Szilágyi Lenke, Tímár Péter, Urbán Tamás, Vékás Magdolna szép és nagyon fontos képei. A hazai fotótörténetben nagyobbrészt jól ismert dokumentarista, avantgárd és más irányzatú művészfotók, csaknem a lényeg. Túl jók ahhoz, hogy előbb-utóbb ne jelenjenek meg körülöttük a politikusok.
