Akkor sem, ha a második, harmadik olvasás során esetlegesen gyengébb vagy kevésbé ötletes, kevésbé kidolgozott szövegeket is találunk. Hiszen az egyenetlenségek épp abból az alapállásból, magatartásformából adódnak, ami a legsikerültebb, legizgalmasabb szövegeket is jellemzi. Nyerges Gábor Ádám legnagyobb erénye épp a kísérletezésre való hajlandóság, az a „kamaszosság”, az a szabadság, amellyel a nyelvet, a költészeti hagyományt, a műfajokat vagy akár a klasszikus témákat kezeli. Tarján Tamás fülszövege is erre az aspektusra hívja fel a figyelmet.

A kötetcím két szó összetételéből származik: a „számvetés” utal egy jellemző tematikára a magyar lírában, ez alapján feltételezhetnénk, hogy az életút összegzéséről, egyfajta egzisztenciális kérdésfelvetésről van szó a könyvben. Valójában azonban szó sincs erről: a fiatal szerző nyilvánvaló módon nem saját tapasztalataival, élményeivel, hanem éppenséggel az irodalmi hagyománnyal, annak termékenységével vagy éppen korlátozó jellegével vet számot.

A cím második része, a „vetésforgó” mezőgazdasági fogalom, a növénytermesztés meghatározott terve, amely nem mellékesen a termőföld produktivitását is szinten tartja – itt valószínűleg a líranyelv burjánzásának metaforájaként érthetjük a kifejezést. Értelmezésemben tehát a „számvetésforgó” a kötet központi törekvésére utal, a költészeti hagyomány elemeinek produktív felhasználására.

A kérdés voltaképp kettős: „mit lehet kezdeni a hagyományainkkal” és „hogyan lehet függetlenedni tőlük”? Úgy is fogalmazhatnék, hogy Nyerges új kötete az általa választott (Orbán Ottó, József Attila, Petőfi Sándor stb. nevével) fémjelzett hagyomány réseibe, barázdáiba írja be magát. Ez a törekvés, a hagyomány megőrzésének és megszüntetésének egyidejű bejelentése már az első, Énvokáció című versben is megjelenik (amely egyébként különálló szövegként előzi meg a kötet tíz ciklusát): „[...] minek / kellett most felzavarni bárkinek is / (míg a hideg ide-oda átlibeg / benned álmodban) / ezzel az ökörséggel, / hogy ilyen meg olyan szellemi / örökség kell, / meg így meg úgy [...]”.

A klasszikus életművek, szövegek, költőfigurák helyzetbe hozása, újragondolása, rekontextualizálása jellegzetes vonulata a kötetnek, a hagyományhoz való viszonyulás különböző módjai jelennek meg az egyes versekben. Az egyik legérdekesebb példa erre a Levél egy idősebb pályatárshoz – helyett. Itt az episztola hagyománya/műfaja dekonstruálódik, válik porózussá mintegy válaszként Orbán Ottó Levél egy fiatal költőhöz című versére (ami a Nyerges-vers mottójául is szolgál). A tíz részből álló szöveg különböző szövegtípusokat, műfajokat és beszédmódokat variál, mintha minden egység újra meg újra, más-más nyelvi közegben mérné fel a hagyomány működtethetőségét, a költőfigura felidézésének lehetőségét.

Visszatérő motívum az írás mint tevékenység (mint feladat, küldetés?) tematizálása: a vers beszélője gyakran hangsúlyozottan a „költő” vagy a „szerző” pozíciójából, szerepéből szólal meg, és az is előfordul, hogy a dia logikus vers megszólítottja a „költő” vagy a „szerző” (lásd például Fogom a listámat; Himnusz a Szerzőhöz). Érdekes megoldás a Nem bukott le/föl és a Tartaléksorok című versek párbeszéde: az első szöveg intertextusok révén idézi fel a József Attila-hagyományt, a második pedig mintegy variációkat kínál az újraírásra: ez az eljárás egyrészt az alkotófolyamatra, a költői mesterségre irányítja a figyelmet (mintha Nyerges íróasztalfiókjában, a cetlik között turkálnánk), másrészt ironikusan utal József Attila alkotói módszerére is.

Bár a hagyományhoz való viszonyra rákérdezés számos izgalmas megoldást teremt, számomra mégis azok a leghitelesebb versek, amelyek az alanyi, vallomásos líra felé mozdítják el Nyerges Gábor Ádám költői nyelvét. Az olyan szövegek, mint a Szerelem, a Pásztor másfél vagy a Hűtlen kezelés, lehetőséget adnak arra, hogy egy érzékenyebb, ha szabad ezt mondani, őszintébb és autentikusabb beszédmód fejlődjön. Úgy vélem, ez az az irány, ami folytatható, ami folytatásra érdemes az elkövetkező kötetekben. Az eredményre persze nincs biztosíték. Olyan ez, mint a barázdák, a redők megjelenése az arcon: van, amelyik szerencsés, van, amelyik előnytelen lesz a bőrön.

Parnasszus, 184 oldal, 1470 forint