Kihaltnak cseppet sem mondható az egykori Weisz Manfréd Acél- és Fémművek épületkomplexuma, a későbbi Rákosi Mátyás Vas- és Fémművek, amely a Csepel Vas- és Fémművek nevet is viselte, majd Csepel Művek Trösztként hunyt el. Nincs zárva a kapu, egy helyrajzi számhoz több száz tulajdonos vállalkozása-üzeme kapcsolódik. Míg annak idején portás őrizte a kapukat – és csak a gyártulajdonos, Weiss Manfréd hajthatott be bárhol először lovas kocsival, később autóval –ma a csepeli 179-es busz is akadálytalanul keresztülhalad az udvaron.

A multimédiás túrán ide-oda kavarognak az emlékek, időszakok, életképek, archív felvételek, fotók, grafikák, videók és az egykori csepeli munkások visszaemlékezései Weiss Manfrédtől a gyár becsődöléséig. Barátunk a Böröcz Judit által összegyűjtött anyag, az Ardai Petra által megírt sztori és a GPS-koordináták. Mert míg komótosan sétálunk egyik állomástól a másikig, az úgynevezett triggerpontoknál lecövekelünk, de nem feladatot kapunk,mint az akadályversenyeken, hanem archív videókat sztorikkal. Ezek a filmek csak ott érhetőek el, a betonra festett rózsaszín foltok körzetében. Így később, ha ebből okostelefonos-applikáció lesz –mert ez a szándék –, akkor újra és újra bejárható az emléktúra.

A gyárlátogatáson csak a képzelőerőnktől függ, hogy mit veszünk észre az egykori csőgyárból, az olvasztárok és esztergályosok napjaiból. Megtudjuk például, hogy esztergályos bárki lehet, idomszerszámgépész viszont csak a tehetségesebbje, a sípgépen pedig csak a legjobbak dolgozhatnak. Előjönnek a szakszavak, a pilger, az abléz, a sirokni vagy éppen a szőrös dömper, próbáljuk a jelentésüket elraktározni (kevés sikerrel).

Belehallgatunk a mérnök Korbuly család életébe, a gyerekek szemszögéből mesélnek a színészek, Szandtner Anna és Jaskó Bálint. Az innovátor mérnök apuka nemcsak a csőgyártásban volt ugyanis járatos, hanem a jáműtervezésben, harckocsik és repülők is kötődnek a nevéhez. Érzelemmentesen beszélnek arról, mikor a háború után a munkások karon ragadták, és kivezették az egyes kapun, hogy sose jöjjön vissza, de ő a hármason visszaszökött ebédelni. Ahogy ott sincs túl sok kommentár, amikor a második világháborúhoz érünk: az alagútrendszerrel összekötött bunkerek 15 ezer embernek nyújtottak óvóhelyet, pont annyinak, ahányan egy időben a gyár területén tartózkodtak. 1600 bomba hullott a gyárra, de az óvóhelyek olyan biztonságosak voltak, hogy az egész háború alatt csak egy gyári dolgozó vesztette életét. Meg az a 28 zsidó munkaszolgálatos, akiket nem engedtek be a bunkerba.

Séta közben a táblagép térképén apró figuraként haladunk a kiszabott úton. Megállunk az egykori vezérigazgatói irodánál, aztán megnézzük a megmaradt gyárkéményeket. Az egykori kaszinóépületnél az első mondatnál kiderül, hogy ez nem a szerencsejáték fellegvára volt, hanem kezdetben bálok és koncertek helyszíneként szolgált, a Csepelre költözött értelmiség közművelődési igényeit igyekezett kielégíteni. Trianon után rövid ideig a menekült családoknak is otthont adott, a hétköznapokon pedig ebédlővé terítették a nagytermet. Idővel pártbizottsági székház lett belőle, nagytermében a gyártörténeti múzeummal, és rendeztek itt pártüléseket, fogadásokat. Megfordult a falak között Kim Ir Szen, Brezsnyev, Vorosilov, Nixon. Járt itt az egykori canterburyi érsek, Johnson, valamint Tito, aki 1926-ban dolgozott Weisz Manfrédnél, sőt tartott élménybeszámolót a londoni 6:3 után Puskás Öcsi is.

Hogy mi lesz a 121 éves gyárral tíz év múlva, nem tudjuk. A politikának az a természete, hogy a múltból mindig az érdekli, amiről azt hiszi, az ő érdekét szolgálja – mondja a felvételen Bolla Dezső helytörténész a Csepeli Helytörténeti és Városszépítő Egyesülettől. A gyár története azt is bizonyítja: összeomlott, amikor kiderült, nincs rá szükség. Sétálunk vissza a kiindulópontra a Színesfém úton. „A Volt Egyszer egy Csepel Művek történet 225 megabyte memóriát foglal el az emlékezetben” – mondja a fülhallgatóból Szandtner Anna, majd hozzáteszi: „Ijedségre azonban semmi ok. Az átlagos felnőttemlékezet kapacitása 2,5 millió gigabyte.” Az emlékkép, úgy tűnik, jól odafér a többihez, a Magyar Optikai Művek mellé, amelyet gyerekkorunkban működés közben láttuk, családi okból kifolyólag.

Márai, a kortárs