Egészen tűrhető programnak látszott. „Hetven vagy hatvan, /most hetvenhat van” – dúdolgatta. „Arctalan év ez, / mondd meg Irénnek. / Mondd meg Irénnek: / a nyolcvanas évek / sapkát viselnek. / Írd meg Irénnek.” A dúdolgatás nem a legpontosabb kifejezés. Valójában négynapos dallamtapadása volt, a rosszabbik fajtából, amivel elvileg orvoshoz kellene fordulni. A kedvenc énekesére gondolt, hogy miért csinálja vele, amit csinál, és ha már csinálja, miért nem csinálja kicsivel rosszabbul. A tanáriban, amikor a kérdőíveket osztották, megpróbálta elmagyarázni a többieknek, hogy az 1980-as év nem a huszadik század kilencedik évtizedének első éve lesz, hanem a nyolcadiknak az utolsója, tehát a „nyolcvanas évek” mint olyan nem azonos a kilencedik évtizeddel. Már előre fázott 1999 szilveszterétől. Meg is mondta nekik.

Pedig matek szakosok is voltak a teremben. Röhögtek a Priváton. Amúgy is jókedvük volt, elsősorban azért, mert nem nekik kellett megszámolniuk a népet. Ez hagyományosan a pályakezdő pedagógus privilégiuma, mondta az igazgató. Milyen hagyomány, tízévenként számoltok, bazmeg, gondolta a Privát. A „pedagógia” szót közvetlenül az „orthopédia” mellett tartotta a fejében. A pedagógus ennek megfelelően almazöld műtősköpenyben surrog föl-alá a Pedagógián, és egy-egy szárnyat, combot amputál, váltott műszakban. Aztán szólj nekik, hogy ne mozogjanak, amíg számolsz, tréfálkozott a fizikatanár.

A népszámlálás a téli szünetre esett. Privát kora reggel kezdte a munkát, késő estig csinálta, akkor hazatántorgott, és beesett az ágyba. Néhány ház a Belgrád rakparton, egy darab a Molnár utcából, a Sörház fele, meg a Havasé. „Jól le van húzva / Mind a tíz sapka” – motyogta maga elé Privát. A földszint kettőnek konyhaajtaja volt, apró, repedezett ablakszemekkel, az üveget mocskos csipke takarta belülről. Privát fejében megjelent a „firhang” szó, és ha már ott volt, hülyén illegette magát, mint az az évek óta részeg, nyugdíjas kurva, aki a „Söröző” fantázianevet viselő Népszínház utcai kocsma törzsvendége volt, és nyáron, amíg Privát volt a csapos, minden este tízkor táncolt egyet az Elmegyekre egy láthatatlan rendőrtiszttel. Egész jó kis hasonlat, gondolta a Privát.

Csöngetett volna, de a csengőt valaki évekkel korábban kitéphette a falból. Megkocogtatta az üveget. Ki az, kérdezte valaki, de inkább pont volt a mondat végén, mint kérdőjel. A népszámláló, mondta Privát. Nyitva van, válaszolta a hang. Privát benyitott. Az egész lakás nem volt több tizenkét négyzetméternél. Az első hármat belőle derékig érő fal választotta el a többi kilenctől. Privát föltehetően a konyhában állt, vagy legalábbis abban, amit valaha valakik konyhának szánhattak.

Most csak a fekete-fehér metlachit meg a levágott gázcső csonkja árulta el, mire használhatták, akik fölhúzták a falat. Elunhatták, vagy elfogyott a tégla, vagy menet közben rájöttek, hogy a lakás ablaktalan, csak az udvarra nyíló ajtón át jöhet be valamennyi fény, és hagyták a fenébe az egészet. Privát a válaszfal nyílásán át belépett a szobába. A mennyezetről villanydróton lógott egy hatvanas izzó. A sarokban kihűlt vaskályha állt, oroszlánlábakon. Pedig három mázsa német brikett támaszkodott rézsútosan a helyiség hátsó falához, bele volt döfve a hamuzólapát. A német brikett, egy asztal meg egy szék, ez volt az összes bútor. És egy vaságy, paplannal leterítve. Semmi egyéb. A paplan huzat nélkül, arany fényben izzott. Privát halványan emlékezett rá, úgy került ide, hogy valaki behívta. Jobban megnézte a paplant. Egy ember feküdt alatta, a kötött sapkája kicsit kilátszott.

Nagyon beteg vagyok, mondta a sapka. Üljön le. Privát az ágy mellé húzta a széket. Mi történt magával, kérdezte. Elaludtam a szőlőben. Napszámban kapáltam, és elaludtam. És közben megütött a guta, válaszolta a sapka. A Guttmann, gondolta Privát. A napszámosok jutottak eszébe, akiket a nagyanyja a vége felé felfogadott, gazolni vagy hónaljazni, és akik minden sor után megittak egy fél liter rizlinget. Berúgtál, és elaludtál, és soha többé nem ébredtél rendesen föl. A férfi nehézkesen a hátára fordult. Kicsit lejjebb csúszott a paplan. Csinálja csak, mondta Privátnak. A helyiségek számára, méretére, valamint az ingatlan komfortfokozatára vonatkozó kérdések föltehetetlennek bizonyultak. A férfi valahonnan a paplan alól előhúzta az igazolványát. Privát kimásolta belőle a legszükségesebbeket. Milyen nemzetiségű, kérdezte, tényleg csak azért, hogy végre kérdezhessen valamit. A férfi röhögni kezdett, de köhögés lett belőle.

Magyar vagyok, válaszolta. Meg is vagyunk, mondta valamivel később a Privát, már csak alá kellene írnia. Nem tudok írni, mondta a férfi. Tegyen oda egy keresztet. Privát tartott egy koronás szünetet. Igazából nem ő tartotta, hanem csak úgy tartódott, valahogy. Az a helyzet, hogy elvileg magának kéne. Csinálja csak nyugodtan, köhögte a férfi, és befordult a fal felé. Senki se fogja észrevenni. Privát odarajzolta a keresztet. Elég ronda lett. Az egyik szárát túl rövidnek találta, de nem merte kijavítani. Akkor végeztünk is, mondta. Minden jót. Magának is, válaszolta a sapka. Privát olyan óvatosan csukta be maga után az ajtót, mintha fölravatalozott hullát hagyna ott. „Mondd meg Irénnek, / hogy várom őket. / Mondd meg Irénnek, / én itt várom őket” – dúdolta a fejében a rohadt énekes. Privát azt remélte, hogy most majd tényleg abbahagyja, mert ez már a vége volt a dalnak.

FOTÓ: KOCSIS ZOLTÁN