Komoly szakmai érdeklődést kiváltó, negyvenperces munkájuk a magáncsődről szól – duettek egy házasságból alcímmel.

Lassúdad, minimalista kettős egy össze nem illő párról

A szűk térbe bezárkózott férfi és oldalbordája a szó legszorosabb értelmében látszatházasságban (nem) él. Krámer úgy fest fehér öltönyében, hogy mezítláb végigsétálhatna a Cote d’Azur plázsán, Ladányi kortalanságánál csak a hűvös szépsége, bámulatos fizikuma a lenyűgözőbb. A férjből mégis nagyobb elragadtatást válthat ki egy éti csiga, mint az őt egykedvűen izgató neje, aki hiába ül egy rafinált, akrobatikus mutatványt követően az ura ölébe, tárja szét a lábait a lila műanyag széken elnyúlva, helyez arrébb egy sakkbábut a szájával, úgy néznek rá, mint a fehér falra. Az érzékiség, a vibrálás Szöllősi Géza és Bánki Ákos néhol a giccshatárt feszegető, minőségi videoanimációjának a jellemzője (koponya-CT-től a vörös sivatagon át a lebegő tearózsákig). Itt a háttérvásznon dobog a szív, a testekből méltóságteljes közöny, fegyelmezettség, spleen árad. A mintha egy díszlettárban darvadozó, napbarnította emberpár a külcsín és a polgári szokások rabja; hasztalan sakkoznak, másznak-pattannak fel egy óriás, fekete oroszlánra, mert már játszmáik sincsenek, nemhogy csatáik. Ugyanúgy fogyott el belőlük az erő, a harci tűz, mint a gyöngédség, az intimitás. Így csupán a nagy napokból fennmaradt, maguknak hangosan felolvasott levelek emlékeztetnek arra, kik is voltak valaha: „Múltam és jövendőm”, „Drága barátom”, „Egyetlenem”, „Sugár grófja”, „Nyugalmam”, „Te az én jobbik énem vagy”, „Szomorújátékom”.

A melodramatikus véggel záruló, lassúdad, dinamikátlan, minimalista kettős két, össze nem illő művész alkotása egy össze nem illő párról. A természetes eleganciát árasztó Krámer főként pantomimszerű, ismétlődő mozdulatsorokat mutat be teátrálisan, nehézkesen, ómódi jelleggel. Partnere, akinek a radikalitás, az extremitás, a kockázatvállalás a vízjele és lételeme, fölszámolta önmagát. A levest fásultan szervírozó, kimért, szikár, nemes Ladányi a budapesti bemutató előtt pontosan öt esztendővel késhegyen táncolt a Borlai Gergő (dzsessz)dobossal létrehozott, nemiségtől kirobbanó, szenzációs duójában, a BL-ben. Borlai ezúttal a kollázsa jellegtelenségével (elektronikus-szkreccselt zene, Vivaldi, Mozart) kelt feltűnést. A végzetes, észbontó vamp pedig, aki Markó 1983-as Bolerójában a Vágy volt, kiölte magából a szenvedélyt. A honi táncszcéna magát régóta a mezsgyére szorító, örökös outsidere, a kút legmélyéről is kiugró, legyűrhetetlen amazon most rágyújthatna a cigarettájára, majd közölhetné: nincsen nekem vágyam semmi.

Ez a stílusos semmi, a nincsen, a hiány pumpálja bele a feszültséget a bár kétségtelen fiaskóba. Ladányi –az alvó vulkán, a két lábon járó onewoman-show – azért, attól lesz az előadás dinamója, mert noha képes volna bármire, már nem csinál semmit. Ez a produkción messze túlmutató, tüntetőnek tetsző önfeladás teszi a Porcelánt ingerlővé, szokatlanná, zavarba ejtővé, hitelessé. Kétlem, hogy a törékenységről, a nem létezésről lehetséges volna őszintébben vallani, mint ahogyan azt az alkotóként egyre visszavonultabb Ladányi teszi, de mindezt látni végtelenül elkeserítő. Megúszhatatlannak tűnik leírni, amit ez idáig távolságtartásból kerülgettem: fáj a szívem érte.