A már említett kritikus mellett Hevesi Judit költő-irodalmár, Vári György irodalomtörténész-újságíró és Szegő János moderátor, a Magvető szerkesztője beszélgetett a Nyiszli-kötetről, a „legszörnyűbb című” könyvről, illetve a holokauszt (főleg) irodalmi reprezentációjáról kedd délután.

Nyiszli Miklós könyve a legtöbb szempontból különbözik a holokausztot tárgyaló szöveges munkáktól. Először is abban, hogy a mű a gyalázat után nem sokkal, 1946-ban keletkezett, amikor a szerző hazatért Nagyváradra – vagyis a tapasztalat nem hosszú éveken át tartó érlelődés után foglaltatott szavakba, mint például Kertész Imrénél, aki 1960 és 1973 között írta meg első és talán leghíresebb regényét, a Sorstalanságot. Nyiszli azon melegében megírta, amit Mengele asszisztenseként látott – és csinált. S mindjárt itt a második különbség: Kertésszel, Borowskival vagy mondjuk Paul Celannal ellentétben Nyiszli Miklós különösen speciális helyzetben volt, amennyiben kitűnő némettudásának és végzettségének köszönhetően nem csupán egy volt a megsemmisítendő KZ-foglyok közül, de kiemelt státuszú, megkülönböztetett helyzetű lágerlakó. Ráadásul a sonderkommandósokkal szemben, akiket néhány havonta mégiscsak megöltek a táborokban, hogy a helyükre újakat válasszanak, ő lényegében az események végéig végezte, végezhette munkáját. Rettenetes szavak ezek, hiszen miféle munka lehet egy „vajákos” féltudós iránymutatásai szerint frissen meggyilkolt embereket boncolni? Éppen ezt tudhatjuk meg a vallomáskötetből.

Mert, ahogy a beszélgetés résztvevői egybehangzóan állították, a Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi krematóriumban nem szépirodalomnak készült, hanem tanúságtételnek. Ahogy a táborokból kikerült fotográfiák esetében sem művészetről, hanem dokumentációról beszélhetünk. Ezeket egyébként többnyire ugyancsak kivételezett helyzetű sonderkommandósok készítették. Hogy legyen bizonyíték. Mert, ahogy erről az Írók Boltjában is szó esett, a koncentrációs táborokban szenvedők, illetve az ott történteket így vagy úgy megörökítők nagy része úgy érezhette: bizonyíték nélkül az égvilágon senki sem fogja majd elhinni, mi történt a lágerekben. A személyes tanúságtétel, vagyis a túlélés lehetősége pedig még a kiváltságosok számára is viszonylag haloványnak tűnt.

Nyiszli tehát nem szépírói igénnyel fogott neki 1946-ban a jegyzőkönyv megírásának, ami nem jelenti persze, hogy ne lett volna egy „narratív struktúra” a fejében, így Szűcs Teri, aki, mint az fentebb már kiderült, regényformátumú szövegnek tartja a művet, a legizgalmasabbnak méghozzá – ugyanakkor a legszörnyűbb könyvek egyikének is nevezhetjük Nyiszli Miklós munkáját, amennyiben: a történet igaz.

A szerző végig tudja, hogy ami körülötte történik, illetve amiben ő maga is részt vesz, az szembemegy mindennel, amit az emberi, amit az európai kultúráról gondolunk. Részben érthető, részben viszont nagyon is megdöbbentő, hogy mindeközben nem rendült meg a szakmai ethosza – így Vári György. Egyebek mellett például ebből az ethoszból is következik a dokumentációra való késztetés.

Szűcs Teri szerint azért is egyedülálló Nyiszli Miklós helyzete, mert egyszerre látja-láttatja Auschwitz három rétegét. Tudja, hogyan működik a tömeges pusztítás, bemutatja a Sonderkommando világát, bonyolult helyzetét, és a nácizmus orvosi perverzióját is megvilágítja. Szóval: a kötet nem a hősi ellenállás szövege, hanem, például Szegő János szerint, a gyarlóság dokumentuma is.