Forradalmak nélkül
Aztán, eleinte, megmaradt ennél a csendes demonstrációnál. A szűkebb lakóhely emlékkiállítása láthatóan a hagyatékból épül a nagytétényi művelődési központban, de követhetően mutatja a két éve elhunyt grafikus teljes pályáját. Nemcsak a korai, hol névvel, hol Cigányember címmel ellátott, igenis, munkásportrékat, ezeket a szépítés nélküliségükben szép-szigorú tusrajzokat, hanem azokat a tablónak-pannónak beillő litográfiákat is, amelyeknek ezek a figurák szereplői lesznek. A nyűtt kalapos parasztember vagy volt parasztember, amely Az ember mértéke lapján jelenik meg hatvannyolcban, a füles sapkás vándor a Gyermekeken, a svájcisapkás keserű, a svájcisapkás fiatal és a nyakkendős-bajuszos megállapodott a Várakozók hosszú sorában.
Már ezek a művek sem szociográfiai jelentések vagy jellemrajzok csupán. Azok is lehetnének, hiszen karakterek és társadalmi státusok pazar bősége vonul fel a mélységes emberismeretet bravúros rajztudással megjelenítő lapokon, ám mind a viseletviselkedésekből, mind a közömbös –közömbösen megtört, közömbösen apatikus, közömbösen kiüresedett – tekintetekből és arcokból valami drámaibb, nyugtalanítóbb és együttérzést keltő kerekedik ki. Mondjuk, Szalay Lajos erkölcsével: a Várakozók enyhén lejtő embersorának nincsen eleje és nincsen vége, nem tudni, miért és mire várnak, így aztán végképp néma drámává sűrűsödik az első látásra állapotjelentés.
Mígnem a mondanivalók megkeményednek. A már említett Gyermekeken a címszereplők összebújó, védtelen tömbjével madártestet öltött, madárfrakkos kövér önteltek állnak szemben, a gyerekcsoport fölött két arctalan madárijesztő, az Apologetika látomásán mefisztói fejek elszabadultan gesztikuláló, gazdátlan kezekkel, egy nyolcvanhatos, Beűzetés a paradicsomba ceruzakompozíción elkínzott testek vonulnak gondosan kidolgozott piros rózsagirlandok között.
Mondjuk ki, amit a kortársak tudtak: Bálványos Huba tiltakozó röplapokat rajzolt és sokszorosított. Elődei a német reformáció-ellenreformáció sokszorosított grafikái, amelyeken a szerzetesek romlottságát, a pápa mohóságát és Luther Lucifer voltát demonstrálták a hit és az ellenhit védelmezői, Dürertől a ma ismeretlen kismesterekig. És elődei azok az ugyancsak német óriások, akik nagyon hasonló küldetést vállaltak a huszadik század elején. Käthe Kollwitz és George Grosz, ha a kisebb mesterektől itt is eltekintünk, akik a torz német forradalmak és a tragikus társadalmi küzdelmek idején kíméletlenül és ragyogó remekművekkel támadták az erkölcstelenséget és igazságtalanságot.
Két különbség figyelmeztet a párhuzamok korlátozott voltára. Az egyik az, hogy Bálványos Huba művészéletében, a hatvanas évektől kétezertizenegyig nem voltak forradalmak. Olyannyira nem, olyannyira nemkívánatos volt ez a munkáspárti-közemberpárti-igazságpárti megnyilvánulás, hogy az ezt rühellő establishment csaknem tönkretette a grafikus pályáját. Ennyit el kell mondani a mai ellenállás-üdvtörténetek idején azokról, akik a attól váltak ellenzékké, veszélyessé, hogy komolyan vették a hirdetett elveket.
A másik különbség szakmai. Azért lehet jó lélekkel felsorolni a történeti elődöket, mert a litográfiák első látásra értelmetlenné teszik a hatás, igazodás bármiféle feltételezését. Bálványos Huba mestere (nem mellesleg: tanára) volt a grafikának, kivált a litográfiának. Foszlós és fenyegetően fekete felületei, bravúros rajztudása és az a bravúr, amellyel a magabiztos rajzot szükség esetén összekuszálta, valóságtisztelete, amely zavarba ejtő látomásosságba csapott át, ha kellett – egyszóval alkotói szuverenitása kikezdhetetlen. Alighanem ezt a maradandó művészi teljességet élvezi korábbi lapjain, és késői, még mindig viaskodó, drámai családportréiban is egy eltávolodott kor megváltozott közönsége.
