Egy jó nap Oxfordból
A mindenkori zsűri jó szemét igazolja, hogy a korábbi névsorokban olyan nagyságok szerepeltek, mint Salman Rushdie és Louis de Bernieres. Az 2013-as, azaz a negyedik Granta-lajstromot böngészve feltűnt egy magyar hangzású név, Szalay Dávidé. Az 1974-es születésű író eddig három regénnyel képviselteti magát a szépirodalomban. Bár a Népszabadság megkeresését nyomban elfogadta, az elmúlt hetekben folyamatosan utazott Európában, így most nyílt az első alkalom arra, hogy a személyes kapcsolatra leginkább emlékeztető Skype-on keresztül beszélgetni tudjunk vele.
Szalay azzal kezdte, mennyire fontos számára, hogy „kvalifikálta magát” a Granta listájára. Úgy érzi, ez nem pusztán Nagy-Britanniában, hanem nemzetközi szinten is sokat számít. A bekerülés komoly presztízsnövekedést jelent, serkenti saját önbecsülését, bátorítást ad újabb kihívásokhoz, ismertté teszi a nyilvánosság előtt, azaz összességében nagy lökést ad írói pályafutásának. Mint mondja, „nagyon jó napja volt”, amikor a Granta ünnepélyes keretek között közzétette a verdiktjét, bár tudja, hogy nem ő az első magyar háttérrel rendelkező regényíró a lajstromok történetében. Ha nem is találkozott Fischer Tiborral, olvasta és kedvelte 1992-es, A béka segge alatt című regényét.
Az interjú angolul zajlott, miután Szalay Dávid nem tartja elégségesnek a magyarnyelv-tudását. Érthető módon részletesen beszélgettünk arról is, mit gondol az identitásáról. Magyar édesapa és brit édesanya gyermekeként Kanadában született, de a família már egyéves korában Londonba költözött. Ahogy lány- és fiútestvére, ő is a szigetországban járta ki iskoláit, majd elvégezte az oxfordi egyetem angol szakát. Ezzel a múlttal leginkább angolnak és britnek tartja magát, annak ellenére, hogy amikor ott tartózkodik, magyar neve miatt bizonyos fokig „outsidernek” érzi magát. „Talán más lenne a helyzet, ha folyékonyan beszélnék magyarul. Akkor inkább érezném magam magyarnak, és kialakulna bennem a kettős identitás” – véli.
Az egész Szalay család kozmopolita, kicsit gyökértelen. Szülei például, akiknél egyébként beszélgetésünk idején vendégeskedett, az utóbbi tíz-tizenkét évben – szakmai okokból – Bahreinben élnek. Szalay viszonylag sok időt tölt Pécsett is, ahonnan édesapja családja származik, sőt feleségét, másfél éves kisfia édesanyját is ott ismerte meg, négy évvel ezelőtt. És ha ez nem volna elég, a kis család egy szlovéniai bázissal is rendelkezik, melyet csendje különösen alkalmassá tesz az alkotó munkára.
Arra a kérdésre, vajon irodalmi munkásságában is tükröződik-e kozmopolita jellege, Szalay bizonytalan választ adott. Első regénye, a 2008-ban megjelent London and the South East (London és Délkelet-Anglia), mint címéből is kiderül, „rendkívül angol”. A következő opusz, az Innocent (Ártatlan) viszont már Oroszországban játszódik. A téma főhajtás édesapja előtt, aki a szocialista Magyarországon nevelkedvén személyes tapasztalatokkal rendelkezik a szovjet blokk mindennapjairól. Harmadik könyve, a Spring (Tavasz) pedig Londonban játszódik ugyan, de szereplői külföldi származásúak.
A magyarországi tapasztalatok sem múltak el nyomtalanul: a Granta magazinban frissen napvilágot látott, Europa címet viselő novella három, Londonba költözött magyar munkavállaló – természetesen fiktív karakterek – életéről szól. A könyv, amelynek része, a tervek szerint négy-öt írásból áll majd össze, és az lesz a vezérfonala, hogy a szereplők különböző „transznacionális helyzetekbe” keverednek: utaznak, kivándorolnak, idegen kultúrákkal ismerkednek. Szalay őszintén szeretné, ha művei magyarul is hozzáférhetővé válnának. Erre a jelenlegi kilátások szerint leginkább az Innocentnek van esélye, mert annak világával tudnának a magyar olvasók leginkább azonosulni.
Szalay Dávid már azóta írónak készült, hogy gyermekkorában nyilvánvalóvá vált az olvasás iránti ellenállhatatlan vonzalma. Oxfordi tanulmányai idején írt néhány „meglehetősen” sikeres színdarabot: az egyikkel a híres edinburghi fesztiválon is bemutatkozott, ám ez teljes kudarcnak bizonyult, és keserű csalódást okozott. Ezért aztán huszonegy éves korában bő öt évre felhagyott az írással, mígnem a BBC megrendelésére megírt néhány rádiójátékot. Harmincnégy éves volt, amikor első regénye feltűnt a könyvesboltokban. Ami könyvei témáit illeti, a brit sajtó elég nagy habot vert akörül, hogy rendszerint a munka, a munkahelyek gyakorta sivár világába vezeti be az olvasót. Amikor ennek oka felől érdeklődtem, megerősítette: „Bár ösztönös, nehezen megmagyarázható vonzalomról van szó, valóban hidegen hagy, ami a fantázia szárnyalására épül. Sokkal érdekesebbnek, sőt szebbnek tartom a felismerhető, kézzel fogható dolgokat”.
Nem lehetett nem szóba hozni a fiatal író egy másik sajátosságát, szerencsejáték-szenvedélyét. Szalay felidézte lapunknak, hogy tulajdonképpen kényszerhelyzetben fogott bele, amikor 2004-ben, Brüsszelből Londonba visszaköltözve pénzre volt szüksége. Úgy gondolta, lakásbérletét a legkönnyebben lóversenyfogadásból tudja fedezni. Bár „holtbiztos módszert” alkalmazott, a végeredmény öt számjegyű mínusz volt. Visszatekintve úgy látja, az az igazán szerencsés ember, aki rögtön veszít: ő azonban a korai gyors siker mámorában a megengedettnél jóval tovább próbálkozott. A lóversenyt mint kikapcsolódást azóta sem adta fel, sőt kis tétekben egyszer-egyszer most is játszik. Mindez mára irodalmi munkásságában is gyökeret vert, az emlékek a Granta május eleji kiadásában is elolvashatók.
Mielőtt a Skype-beszélgetés véget ért volna, Szalay Dávid szólt arról, mennyire átérzi a magyar írók szomorú sorsát, hiszen ők a nyelvi nehézségek miatt csak egy kis közösség számára alkotnak. Ennek a ténynek kemény anyagi vonzatai is lehetnek – gondolja a fiatal író. Magyarországon élve feltűnt neki, milyen sok az idegen nyelvről lefordított mű a könyvesboltokban, míg Nagy-Britanniában ennek a mennyiségnek csak egy töredéke férhető hozzá. Bár együttérez a magyar kollégákkal az „ellenszél” miatt, kevés dolgot szeretne jobban, mint magyarul is megjelenni. Mint mondta, ő maga „így válna valósággá” magyar rokonai és barátai szemében.
